Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Alig tu­dunk va­la­mi biz­to­sat mon­da­ni en­nek a könyv­nek a szer­ző­jé­ről. Már csak a szép ne­ve – azt je­len­ti: „Ki olyan, mint az Is­ten?” – után se in­dul­ha­tunk el a fel­fe­de­zé­sé­re, hi­szen az Ótes­tá­men­tum leg­alább hat he­lyen em­lít Mi­ke­ást, de min­dig más és más sze­méllyel kap­cso­lat­ban. Leg­va­ló­szí­nűbb­nek tű­nik, hogy a mi Mi­ke­ásunk az a pró­fé­ta, akit Aháb ki­rály kér­de­zett meg egy­szer, hogy vi­sel­jen-e há­bo­rút. In­nen tud­juk meg, hogy Mi­ke­ás Jim­la vagy Jem­la fia, aki­nek az a hí­re, hogy ki­rá­lyá­nak min­dig csak rosszat jö­ven­döl (2Krón 18,7–8).

Köny­ve ele­jén azt ol­vas­suk, hogy Mór­eset­ből szár­ma­zik. Mi­vel ez a szó „bir­to­kot” je­lent, 1,14-hez for­du­lunk se­gít­sé­gért. Ki­de­rül, hogy Gát fi­lisz­te­us vá­ros mó­reset­je, az­az bir­to­ka volt az ő szü­lő­he­lye. Mi­ke­ás töb­bet se­gít az­zal, hogy el­mond­ja, me­lyik kor­ban élt: Jót­ám, Áház és Ezé­ki­ás ki­rá­lyok ide­jén mű­kö­dött. Ha pe­dig a Kró­ni­kák köny­vét kér­dez­zük meg, ak­kor már ezek előd­je, Aháb ki­rály ide­jén is te­vé­keny­ke­dett pró­fé­ta­ként. Ezek pe­dig mind a Kr. e. 9. szá­zad­ban él­tek és ural­kod­tak. Je­re­mi­ás köny­vé­ben is van uta­lás a „mór­ese­ti Mi­ke­ás”-ra, aki Ezé­ki­ás jú­de­ai ki­rály ide­jé­ben meg­jö­ven­döl­te, hogy „a Si­ont fel­szánt­ják, mint a me­zőt, Je­ru­zsá­lem rom­hal­maz lesz, a temp­lom­hegy pe­dig er­dős ma­gas­lat” (Jer 26,18). És ezt meg is ta­lál­juk Mik 3,12-ben.

Mi­ke­ás köny­ve el­árul­ja, hogy igen ke­mény idők vol­tak ezek. Szan­hé­rib asszír ki­rály le­rom­bolt min­dent, ami hó­dí­tó út­já­ba ke­rült. Az or­szág nagy te­rü­le­te­it el­ad­ta a fi­lisz­te­us vá­ro­sok­nak, és Je­ru­zsá­le­met is el­fog­lal­ta. Le­het, hogy Mi­ke­ás pró­fé­ta­tár­sá­val, Ézsa­i­ás­sal együtt ma­ga is át­él­te a vá­ros tel­jes le­rom­bo­lá­sát (Ézs 10,28–32). Nem le­het hát cso­dál­koz­nunk, hogy köny­ve nem tar­to­zik az Ótes­tá­men­tum leg­biz­ta­tóbb ira­tai kö­zé. Os­to­roz­za a gaz­da­go­kat, jog után ki­ált a nép szá­má­ra, el­idő­zik az Úr nap­ja sö­tét áb­rá­zo­lá­sá­nál. De még­is re­mény­ke­dik ab­ban, hogy Is­ten né­pe meg­tisz­tu­lá­sa még meg­előz­he­ti ezt a na­pot. Bár el­jö­het még a bün­te­tés ide­je, mert a go­nosz nép­nek mél­tán kell bűn­hőd­nie.

Mi­ke­ás köny­vé­nek né­hány rész­le­te azon­ban kü­lö­nö­sen is fel­hív­ta ma­gá­ra a ko­rai ke­resz­tény­ség fi­gyel­mét. Pél­dá­ul a nap­ke­le­ti böl­csek ese­té­ben. Em­lék­szünk, hogy a bet­le­he­mi csil­la­got kö­ve­tő ke­le­ti böl­csek (né­pi­e­sen há­rom­ki­rá­lyok­nak ne­vez­ték el őket) He­ró­des­hez for­dul­tak, hogy a zsi­dók meg­szü­le­tett ki­rá­lya fe­lől ér­dek­lőd­je­nek. Ez­zel per­sze za­var­ba hoz­ták a ki­rályt, aki si­et­ve szak­ta­nács­adó­i­hoz for­dult. Fel is vi­lá­go­sí­tot­ták őt, még­pe­dig egy Mi­ke­ás köny­vé­ből vett idé­zet­tel: „Te pe­dig, Bet­le­hem, Jú­da föld­je….” – így áll ez Mt 2,5–6-ban. Mi­ke­ás köny­ve ezt a kö­rül­be­lül idé­zett mon­da­tot még ki­egé­szí­ti az­zal, hogy a meg­szü­le­ten­dő ural­kod­ni fog, és hogy örök­től fog­va va­ló lesz. Szól még a szü­lő asszony­ról, a hon­fi­tár­sak ha­za­tér­té­ről és hogy en­nek az új­szü­lött­nek a ha­tal­ma az egész föld­re ki­ter­jed majd. Vé­gül hoz­zá­te­szi, hogy „ez lesz a bé­kes­ség!” (Mik 5,1–4).

Hogy is le­he­tett vol­na ez más­kép­pen, mint hogy az el­ső ke­resz­té­nyek ter­mé­szet­sze­rű­leg a Bet­le­hem­ben szü­le­tett ná­zá­re­ti Jé­zu­sunk szü­le­té­sé­ben lát­ták en­nek a pró­fé­ci­á­nak a be­tel­je­se­dé­sét! Hogy ő „asszony­tól szü­le­tett” (Gal 4,4), hogy ő a kez­det és a vég, az al­fa és az óme­ga (Jel 1,8), hogy ő a jó pász­to­ra né­pé­nek (Ján 10,11), s hogy ne­ki ada­tott min­den ha­ta­lom mennyen és föl­dön (Mt 28,18). Ezért hir­det­het­ték bíz­vást a misszi­ó­ban, hogy „ő a mi bé­kes­sé­günk” (Ef 2,14). Már csak ezért is te­kin­té­lye volt a ke­resz­tény­ség kö­re­i­ben Mi­ke­ás köny­vé­nek.

Ugyan­csak meg­akad a te­kin­te­tünk a könyv azon ré­szén, ahol Is­ten­nek „pe­re van né­pé­vel” (6,1–8). Jog­gal kér­de­zi Is­ten, hogy a nép mi­ért fe­led­ke­zett meg ró­la és ar­ról, amit ő tesz ér­tük. Ki­en­gesz­tel­he­tik-e ál­do­za­tok­kal, akár fi­a­ik oda­szá­ná­sá­val? De Is­ten nem ezt vár­ja el tő­lük. Csak hár­mat kí­ván, ami egy­sze­rű­en hang­zik, de meg­ke­rül­he­tet­len: tart­sák meg a tör­vényt, tö­re­ked­je­nek sze­re­tet­re, és Is­ten előtt áll­ja­nak meg alá­zat­tal (6,8).

A pró­fé­ta tud­ja, hogy ezt nem egy­sze­rű meg­tar­ta­ni. Nem fest ezért álom­ké­pe­ket. Ma­gá­ra néz­ve is fon­tos­nak tart­ja hely­ze­tét az Is­ten előtt. Be­lát­ja, hogy „az Úr ha­rag­ját kell hor­doz­nom”, de ugyan­ak­kor vall­ja, hogy ugyan­az az Úr „ki­visz a vi­lá­gos­ság­ra, és gyö­nyör­kö­döm igaz­sá­gá­ban” (7,9). So­ha nem fe­led­het­jük el, hogy „Is­tent fél­nünk és sze­ret­nünk kell”, ahogy Lu­ther min­den pa­ran­cso­lat ma­gya­rá­za­tát ez­zel kezd­te. Mert aki csak sze­re­tő Is­tent kí­ván­na, az leg­fel­jebb va­la­mi jó­in­du­la­tú atyács­ká­ról ál­mo­dik. Aki vi­szont csak a bün­te­tő és ha­rag­vó Is­ten­nel vi­as­ko­dik, az so­ha nem ta­pasz­tal­ja meg az Is­ten­nel va­ló kö­zös­ség szép­sé­ge­it.

Vé­gül igen sok, bű­nök­kel és ter­hek­kel gyö­tört em­ber­nek a szí­vét me­len­get­te már meg Mi­ke­ás köny­ve az utol­só ver­se­i­vel, ahol a bűn­bo­csá­tó, ke­gyel­mes és hű­sé­ges Is­tent áld­ja. Ki ne em­lé­kez­ne szí­ve­sen és há­lá­val az itt hasz­nált ké­pé­re? „Új­ra ir­gal­mas lesz hoz­zánk, el­ta­pos­sa bű­ne­in­ket, a ten­ger mé­lyé­re dob­ja min­den vét­kün­ket!” (7,19) Olyan mély­re, ahol már el­ve­szí­tik ter­he­lő sú­lyu­kat! S ezek bi­zony már új­tes­tá­men­tu­mi mély­sé­gek-ma­gas­sá­gok, ame­lye­ket már csak Jé­zus Krisz­tus vi­gasz­ta­ló biz­ta­tá­sa múl fe­lül: „…meg­bo­csát­tat­tak a te bű­ne­id. Eredj el bé­kes­ség­gel.” (Mk 2,5 és Jn 8,11)

Hogy­ne kö­szön­nénk meg Mi­ke­ás meg­elő­le­ge­zett evan­gé­li­u­mi jó hí­rét?!

Gé­mes Ist­ván