Az Élet kenyere

Felébredek. Úgy érzem, nincs erőm felkelni. Mégis összeszedem magam, és kimászom az ágyból. Botorkálok félálomban, és véletlenül belerúgok az asztal lábába. Rossz előjel. Egyszerre felgyülemlik bennem az összes keserűségem. „Hát miért éppen velem történik meg mindez?” – kérdezem. De nem érkezik válasz. Öltözködés. Reggeli. Lemegyek az újságért. Olvasom: csupa borzalom – hát még ez is.

Lemegyek az utcára, épp egy parkon sétálok át. Egy anyát látok kétévesforma gyerekével. A gyerek hosszasan nézeget, majd közelebb jön, és megkínál a félig megrágott kekszével. Kimegyek a piacra. Nem veszem észre, az egyik pultnál ottfelejtem a pénztárcámat. Az eladó utánam kiált: „Kedveském, a pénztárcája!” Visszamegyek, megköszönöm, továbbmegyek. Ismét otthon vagyok. Megint erőt vesz rajtam a kétségbeesés, nézem a plafont, szomorkodom. Becsönget a szomszédasszony. Egy nagy tál szilvát hoz, azt mondja, fogadjam el bátran, ők már eleget ettek belőle. A délután is eltelik lassacskán. Felhív egy barátnőm, hogy van egy szabad koncertjegye, nincs-e kedvem vele tartani. „Requiem – na, ez épp nekem való most” – gondolom magamban. A koncert után beszélgetünk egy kicsit. Hazamegyek.

Otthon kimondhatatlan nyugalom száll meg, és valami földöntúli boldogság lesz úrrá rajtam. Sírok. De milyen más sírás ez! Hiszen ez már nem a hetek óta tartó önsorsrontó sírás, ez valami más, valami felemelő, valami megtisztító.

„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”
(Reményik Sándor: Csendes csodák – részlet)

Vigasztaló Istenem! Köszönöm neked, hogy nyomorúságomban is engeded meglátni szereteted csodáját. Köszönöm, hogy láthatom arcodat egy kisgyermek mosolyában, egy kedves szóban, egy dallamban vagy a természet szépségében. Add, hogy sose ejthessen egészen rabul a kétségbeesés, és észre tudjam venni a tőled kapott apró örömöket. Ámen.

– eszpé –