Rabok legyünk vagy szabadok?
Normális körülmények között egyértelmű a válasz. A történelem azonban sokszor teremt olyan helyzetet, amelyben minden a feje tetejére áll. Esterházy Péter egyik ironikus írása ebben a szellemben fogant.

„Be­sze Já­nos hen­tes és mé­szá­ros­nak a leg­erő­sebb hang­ja volt a sze­rep­vi­vő egyé­ni­sé­gek kö­zött. Ha egy­szer be­szél­ni kez­dett, meg­dör­dül­tek a fa­lak. Ki­vá­ló nép­szó­no­ki eré­nye­it ér­té­ke­sí­te­ni vágy­ta a For­du­lat Éva In­té­ző Bi­zott­sá­ga, sic!, s evég­ből az­zal bíz­ták meg Be­sze Já­nost, hogy a Nem­ze­ti Mú­ze­um lép­cse­jé­ről szó­no­kol­jon a spon­tá­nul össze­gyűlt tö­meg­nek. Be­sze kész­ség­gel vál­lal­ko­zott is. Fel­állt a lép­cső te­te­jé­re – re­zes or­ra messzi­re pi­ros­lott, egy­sze­rű koc­kás in­gét, me­lyet hét­szám­ra nem ve­tett le, meg-meg­lob­ban­tot­ta a szél – s ki­en­ged­te dör­ge­del­mes hang­ját. Akar­tok-e ra­bok len­ni? A tö­meg nem vár­ta be a mon­dat vé­gét, ha­nem egy­han­gú­lag rá­zúg­ta: Aka­runk! Aka­runk! A szó­nok­lat­nak vé­ge volt.” (Kis Magyar Pornográfia)

Esterházy groteszk elbeszélése azt mutatja, hogy lehet olyan „szabadság”, amely inkább fogság. Azt már én teszem hozzá – a Biblia alapján is –, hogy létezik olyan „fogság”, amely valójában szabadság.

Miként lehet a látszólagos szabadság valójában fogság?

Az író által is megidézett történelmi korban általánosan elterjedt a „szabadság, elvtársak” köszöntés. Névadók buzgalma következtében lett Szabadság híd, Szabadság tér, de még a fiatalok szlengjében is elterjedt a „Felszab tér”. Valójában azonban hiányzott a szabadság!

De ne csak a múltban keressünk ilyen fonák helyzeteket! Az úgynevezett „szabad világ” tömegével kínálja portékái bőségét. Nagy szabadságában az ember bármihez hozzájuthat – de valójában éppen így válhat mindezek foglyává!

Az alkohol és a drog is a szabadság illúzióját kínálják – valójában démonikus fogságot jelentenek. Egy fiatalember a szer hatása alatt madárnak képzelte magát, és a repülés mámorára vágyva elrugaszkodott a Szabadság híd pilléréről. Összezúzta magát.

A partnerek válogatása mögött is a féktelen szabadságvágy húzódik, valójában ez éppen a megkötözöttség jelét mutatja. Hasonlóképpen állunk az eszmék válogatásával.

Van, aki örök szabadgondolkodónak nevezi magát – valójában önmaga és önzése rabjává lett.

Mindezzel szemben ismerünk olyan fogságot, amely valójában szabadság.

Pál apostol a börtönben is szabad tudott maradni. Önmagát büszkén „Krisztus foglyának” tekintette. Sajátos egybeesést mutatnak azok a körülmények, amelyek Ordass Lajos evangélikus és Csiha Kálmán református püspök beszámolóiból tárulnak elénk. Mindketten arról vallanak, hogy igazságtalan elítéltetésük során is megőrizték belső szabadságukat. Hogy ne folyjanak egybe a napok, hetek és hónapok, és főképpen hogy ne bolonduljanak meg a magánzárkában, szoros napirendet állította össze maguknak. Előbb áhítat, majd irodalomóra, aztán nyelvtanulás, legfőképpen pedig a hívek végiglátogatása – mindezt természetesen csak képzeletben. Mindketten derűsen jegyezték meg, hogy a végén már alig érték utol magukat, annyi dolguk volt. A börtön mélyén is szabad maradhat az ember.

A házastársi hűségben is a szabadság bontakozhat ki. Vagy az egyházhoz való ragaszkodásomban. Megbecsülöm az öröklött értékeket, és nem az olcsó és népszerű árukkal pakolom tele kosaramat a hatalmas vallási szupermarketben.

Mindenekelőtt pedig „Isten rabjai” vagyunk, amely állapotban végtelenül megvalósulhat igazi szabadságunk. Luther, aki bármely tekintélyt képes volt megkérdőjelezni, boldogan vallja, hogy lelkiismerete „a Szentírás foglya”. Ezért lehetett igazán szabad.

Pál apostol pedig arról ír a Római levél nyolcadik részében, hogy nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy ismét féljünk, hanem a fiúság lelkét, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyánk!

Fabiny Tamás