Ad­vent kö­zel van már – gyújt­juk a gyer­tyá­kat, me­lyek szá­ma min­den va­sár­nap el­ér­kez­té­vel eggyel sza­po­ro­dik. A gyer­me­kek pe­dig nyi­to­gat­ják az ad­ven­ti nap­tár ab­la­ka­it – öröm­mel szá­mol­gat­va a las­san fo­gyó zárt ab­la­kocs­ká­kat. Szá­muk­ra kü­lön öröm a kés­lel­te­tett cél – de kell hoz­zá meg­fe­le­lő érett­ség, mert kü­lön­ben az az ered­mény, mint két­éves fi­unk­nál, aki már de­cem­ber har­ma­di­kán a sa­ját, de egyik nő­vé­re nap­tár­ján is ki­nyi­to­gat­ta az ab­la­ko­kat. De csa­ló­dott: nem lett ko­ráb­ban ka­rá­csony! Vá­ra­koz­ni meg kell ta­nul­ni, és be kell gya­ko­rol­ni. Ez vo­nat­ko­zik gye­re­kek­re és fel­nőt­tek­re egy­aránt.

Csak azok ké­pe­sek tu­da­to­san él­ni és az éle­tet él­vez­ni, akik meg­ta­nul­tak vá­ra­koz­ni is, akik ener­gi­á­i­kat úgy tud­ják be­vet­ni, hogy az se őket, se má­so­kat ne ká­ro­sít­son. Az ad­ven­ti vá­ra­ko­zás is ser­ken­te­ni sze­ret­ne min­ket, hogy el­gon­dol­kod­junk, fel­ké­szül­jünk, kon­cent­rál­junk – és így ké­szül­jünk fel ka­rá­csony ün­ne­pé­re.

De vá­ra­koz­ni ómó­di­vá vált. A mai em­ber így ki­ált fel: „Él­ni aka­rok – most és azon­nal! Ide hoz­zám min­dent – nem va­gyok haj­lan­dó vár­ni!” Tár­sa­dal­munk min­den­ko­ri em­be­re lé­leg­zet­veszt­ve ro­han a leg­újabb di­vat után, vá­sá­rol­ja a „leg­tren­dibb” elekt­ro­mos ké­szü­lé­ke­ket, re­pül a leg­eg­zo­ti­ku­sabb tu­risz­ti­kai cé­lok­hoz, ugyan mér­ge­lő­dik a gyat­ra té­vé­mű­sor mi­att, de le nem ve­szi az uj­ját a táv­irá­nyí­tó gomb­já­ról – hi­szen pá­nik­sze­rű fé­le­lem­ben él, ne­hogy el­mu­lasszon va­la­mit, ne­hogy va­la­mi „fon­tos­ról” le­ma­rad­jon, re­mény­te­le­nül le­sza­kad­jon a me­zőny­től.

Tu­dom, hogy nem il­lik nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban el­íté­lő vé­le­ményt mon­da­ni, de poszt­mo­dern éle­tünk gyors üte­mű haj­rá­já­ban min­den a gyors kon­zu­mot, a tü­rel­met­len fo­gyasz­tást, a hab­zsolt él­ve­ze­tet szol­gál­ja – te­kin­tet nél­kül az eset­le­ges vesz­te­sé­gek­re.

Ad­vent „prog­ram­ja” en­nek szö­ges el­len­té­te. A lé­leg­zet­vé­tel­nyi időt sem adó ro­ha­nás he­lyett – vá­ra­ko­zást, az Úr ér­ke­zé­sé­re va­ló nyu­godt fel­ké­szü­lést kí­nál. A vá­ra­ko­zá­si időt le­het ér­tel­me­sen is töl­te­ni: schaff­ha­us­eni hit­ta­no­sa­im­mal ad­ven­ti és ka­rá­cso­nyi éne­ke­ket gya­kor­lunk, majd idős, ágy­ban fek­vő és ma­gá­nyos em­be­re­ket lá­to­ga­tunk meg. Éne­ke­lünk, és át­ad­juk a gye­re­kek ál­tal ké­szí­tett la­pot vagy csil­la­got. A gye­re­kek alig vár­ják, hogy el­in­dul­junk. Iz­ga­tot­tan kér­dez­get­nek: „Örül­nek majd az em­be­rek, aki­ket meg­lá­to­ga­tunk? Ho­gyan fo­gad­nak ben­nün­ket?”

A gye­re­kek jö­ve­te­lük­kel, vi­dám ének­lé­sük­kel, ér­dek­lő­dé­sük­kel a ka­rá­cso­nyi öröm­hírt, az an­gya­li üze­ne­tet kéz­zel­fog­ha­tó­vá te­szik: „Ne fél­je­tek, mert íme, hir­de­tek nek­tek nagy örö­met, amely az egész nép örö­me lesz: Üd­vö­zí­tő szü­le­tett ma nek­tek, aki az Úr Krisz­tus, a Dá­vid vá­ro­sá­ban.” (Lk 2,10–11)

Az így meg­lá­to­ga­tot­tak öröm­könnye­i­ben, együtt ének­lé­sé­ben meg­lát­szik, és nyo­mot hagy a gye­re­kek ér­dek­lő­dő lel­ké­ben is: ér­de­mes vár­ni!

Gé­mes Pál