Az élet ke­nye­re

1. szent­es­te – va­la­hol Orosz­or­szág­ban

A né­met ha­di­fog­lyok tá­bo­ra el­csen­de­se­dett. A szén­bá­nyá­ban le­dol­go­zott ne­héz mű­szak után las­san álom­ba szen­de­rül­nek a ra­bok. Egy­szer csak ki­tá­rul a ne­héz, to­ló­zá­ras aj­tó, és a ha­di­fog­lyok ál­tal leg­job­ban ret­te­gett ve­zény­szó zök­kent vissza min­den­kit az álom­ból a ke­gyet­len va­ló­ság­ba: „Egész tá­bor, so­ra­ko­zó!” Ma­ga a tá­bor pa­rancs­no­ka szól hoz­zá­juk: „Ha­di­fog­lyok! Ha­zá­tok­ban a re­ak­ci­ó­sok ma két na­pig tar­tó ün­ne­pet kez­de­nek. A nagy Szov­jet­uni­ó­ban nincs időnk ün­ne­pel­ni. Itt ke­mény mun­ka fo­lyik a vi­lág pro­le­tár­jai jó­lé­té­nek meg­te­rem­té­sé­ért. Ezért most a vi­lág va­la­mennyi dol­go­zó­já­val va­ló együtt­ér­zé­se­tek je­lé­ül éne­kel­jé­tek el az In­ter­na­ci­o­ná­lét!

El is kez­di: „Föl, föl, ti rab­jai a föld­nek…” És az ezer fo­goly hall­gat. Va­la­ki há­tul egy má­sik dal­ba kezd, né­há­nyan ének­lik ve­le, elő­ször kis­sé bá­tor­ta­la­nul: „Csen­des éj, szent­sé­ges éj…” A tá­bor­pa­rancs­nok a nem­zet­kö­zi mun­kás­in­du­ló vé­gét is­mét­li: „Ez a harc lesz a vég­ső…” Ek­kor mint­egy el­lenének­ként zen­dül fel a Csen­des éj má­so­dik stró­fá­ja, mely­nek utol­só so­ra­it ezer, rab­ság­ban is sza­bad to­rok már nem is ének­li, ha­nem szin­te be­le­ki­ált­ja a sö­tét éj­sza­ká­ba: „Krisz­tus meg­sza­ba­dít! Krisz­tus meg­sza­ba­dít!”

1. szent­es­te

Ná­lunk nin­cse­nek ha­di­fog­lyok. Ha­zánk­ban sza­bad­ság van. Még­is kö­zöt­tünk és kö­rü­löt­tünk so­kan ra­bok. A bűn, a ha­lál és a go­nosz fog­lyai. Az élet mély­sé­ge­i­ben és sö­tét­sé­gé­ben élők. Ne­kik mi­lyen ka­rá­cso­nyuk van 2009-ben? Él­te­ti-e őket az a hit, amely meg­tar­tot­ta őse­in­ket? Él­te­ti-e őket az a hit, amely be­ra­gyog­ta egy­kor a ha­di­fog­ság­ban élők sö­tét éj­sza­ká­ját? Él­te­ti-e őket az a hit, amely két év­ez­re­de él­te­ti a ke­resz­tény­sé­get, hogy a bű­nös­nek van bűn­bo­csá­nat, a ha­lál­lal ví­vó­dó­nak élet, a go­nosz­nak le­he­tő­sé­ge a jó­ra, hogy az élet mély­sé­ge­i­ből van ki­emel­ke­dés, a sö­tét­ség­ben pe­dig vi­lá­gos­ság, mert mind­ezek­ből Krisz­tus meg­sza­ba­dít.

Ez­zel a sza­ba­dí­tás­ba ve­tett hit­tel kell le­tér­del­nünk ezen a ka­rá­cso­nyon új­ra Jé­zus jász­lá­hoz. A já­szol­nál pe­dig azért kell kö­nyö­rög­nünk, hogy éle­tün­ket és a bűn, a ha­lál, a go­nosz sö­tét­sé­gé­ben élő em­ber­tár­sa­ink éle­tét is ra­gyog­ja be az a fény, amely a bet­le­he­mi já­szol­nál ra­gyo­gott fel, de a hús­vé­ti üres sír­nál tel­je­se­dett ki: az örök élet fé­nye, Krisz­tus ál­ta­li meg­sza­ba­dí­tott­sá­gunk fé­nye. Így Krisz­tus ál­tal sza­ba­don éne­kel­het­jük-ki­ált­hat­juk be­le mi is az élet mély­sé­ge­i­be és sö­tét­sé­ge­i­be:

A ha­lál éje rám bo­rult, de vir­radt a
te fé­nyed, és messze űzött éjt, bo­rút, a
bé­ke, üdv és élet. Most ra­gyog, él­tet
már a hit. Ó, ál­dom szép su­ga­ra­id, én
lel­kem nap­ja, Jé­zus!

Né­meth Mi­hály