Lát­ta Jé­zust

Gö­rö­gök jöt­tek föl a je­ru­zsá­le­mi ün­nep­re a ké­rés­sel: „Jé­zust sze­ret­nénk lát­ni.” (Jn 12,21) Mi­vel pe­dig szá­munk­ra ma fi­zi­ka­i­lag ez nem le­het­sé­ges, an­nál in­kább ér­de­kel­nek azok­nak a ta­pasz­ta­la­tai, akik­nek ez meg­ada­tott: lát­ták az Urat.

Elő­ször csak hal­lott a ná­zá­re­ti Jé­zus­ról, ar­ról, hogy a di­cső­sé­ges Dá­vid ki­rály fia len­ne. Ahogy ezt már a ré­gi pró­fé­ták is elő­re meg­mond­ták. Az ut­cán kol­dul­va, min­den el­ej­tett szó­ra éle­sen föl­fi­gyelt. Mert a vak­ság­ban fo­ko­zott sze­re­pe lesz a hal­lás­nak.

Igen, Jé­zus hí­re ide is el­ju­tott, eb­be a „vi­lág göd­ré­ben”, két­száz­öt­ven mé­ter­rel a ten­ger­szint alatt fek­vő, ősi vá­ros­ba, Je­ri­kó­ba. Itt élt a vak Bar­ti­me­us. Ne­ve ta­lán csak a szár­ma­zá­sá­ra utal: annyit tesz, hogy Ti­mai vagy Ti­me­us fia – de for­dí­tot­ták már a „vak fi­á­nak” is. Hogy vak volt, ab­ban a kör­nye­ze­te Is­ten bün­te­té­sét lát­ta (2Móz 4,11). S bár ti­los volt egy vak em­ber el­gán­cso­lá­sa (3Móz 19,14), de pél­dá­ul temp­lo­mi szol­gá­lat­ra ele­ve al­kal­mat­lan­nak je­len­tet­te ki őt a tör­vény (3Móz 21,18). Egyéb hí­ján kol­dul­ni volt kény­te­len, mint annyi más kor­tár­sa, hogy meg­él­jen.

Egy­szer az­tán meg­ütöt­te fü­lét a hír, hogy ez a Dá­vid-fi Je­ri­kó­ba jön. Bar­ti­me­us meg­érez­te, hogy ezt az al­kal­mat nem sza­bad el­sza­lasz­ta­nia. Tor­ka­sza­kad­tá­ból ki­a­bál­ni kez­dett, hogy az ép­pen ar­ra me­nő Jé­zus is meg­hall­ja: „Dá­vid Fia, Jé­zus, kö­nyö­rülj raj­tam!”

Le­hur­rog­ták. Nem va­ló­szí­nű, hogy akik el­né­mí­ta­ni akar­ták, a Jé­zus irán­ti tisz­te­let­ből vagy kí­mé­lé­se szán­dé­ká­val tet­ték ezt. In­kább té­ve­dés­nek ta­lál­ták Bar­ti­me­us ki­a­bá­lá­sát. A Dá­vid fi­á­ról ők is tud­tak, de fő­leg azt, hogy ami­kor el­jön, az egész né­pet sza­ba­dít­ja föl. És nem vesz­te­ge­ti az ide­jét egy vak kol­dus nyo­mo­rú­sá­gá­ra! Bar­ti­me­us té­ved, gon­dol­ták. Ám ő csak an­nál han­go­sab­ban foly­tat­ta a ki­ál­to­zást. Nem vet­te ész­re „té­ve­dé­sét”, de an­nál fon­to­sabb, hogy Jé­zus vi­szont ész­revette őt. Ma­gá­hoz hí­vat­ta.

S az előbb még el­né­mí­ta­ni igyek­vők most nyá­ja­san biz­tat­ták a va­kot: „Bíz­zál! Kelj fel! Hív té­ged!” S ne­ki több se kel­lett. Ahogy ed­dig tor­ka­sza­kad­tá­ból ki­a­bált, úgy most szin­te esze­lő­sen dob­ta le ma­gá­ról azt az utol­só ru­ha­da­rab­ját, ame­lyet kü­lön­ben a leg­szi­go­rúbb pe­res­ke­dés árán sem volt sza­bad el­ven­ni egy sze­gény em­ber­től (2Móz 22,26). Ez­zel ta­ka­ró­dzott éj­jel, eb­ben gub­basz­tott a kol­du­ló he­lyén nap­pal. Most ezt is el­dob­ta, és ló­ha­lá­lá­ban fu­tott, ne­hogy egy per­cet is ve­szít­sen.

Egy­szer­re tel­je­sült a vá­gya: ott áll­ha­tott a ne­he­zen várt Ki­rály­fi előtt. Nem is kel­lett so­kat gon­dol­koz­nia a vá­la­szon Jé­zus­nak ar­ra a kér­dé­sé­re, hogy mit sze­ret­ne, hogy meg­te­gyen ve­le. Mi mást, mint hogy új­ra lás­son?! Hát lá­tott ő va­la­ha is? Az itt sze­rep­lő igét tény­leg új­ra va­ló lá­tás­sal kel­le­ne for­dí­ta­ni. Ta­lán nem va­kon szü­le­tett Bar­ti­me­us, ha­nem csak ké­sőbb ve­szí­tet­te el a sze­me vi­lá­gát? Az evan­gé­lis­ta er­re nem ad vá­laszt. Vi­szont igen tö­mö­ren köz­li a tör­té­nés leg­fon­to­sabb moz­za­na­ta­it.

El­ső­ként azt, hogy ez a vak szi­lár­dan hitt a Jé­zus­sal va­ló ta­lál­ko­zá­sa ered­mé­nyes­sé­gé­ben. Ezért nem le­he­tett őt el­hall­gat­tat­ni. Az­után azt, hogy mint­egy er­re tet­te rá Jé­zus a pe­csé­tet, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy Bar­ti­me­us­nak ez a hi­te, ez a nem lá­tott­ban va­ló bi­zal­ma ad­ta vissza a sze­me vi­lá­gát. Aki vak volt, most lá­tott. Aki min­den fel­té­tel nél­kül bí­zott ab­ban, hogy ez a Mes­ter nem csu­pán Iz­ra­el né­pé­nek egé­sze szá­má­ra hoz gyó­gyu­lást, ha­nem tö­rő­dik az egyes el­eset­tel is. S ne­ki lett iga­za!

Vé­gül aki­nek meg­jött a lá­tá­sa, az olyan ámu­lat­tal lát­hat­ja meg­men­tő­jét, hogy töb­bé nem akar­ja nyo­mát ve­szí­te­ni: a sö­tét­ség­ből a vi­lá­gos­ság­ra jött, s eb­ben kö­vet­te gyó­gyí­tó­ját. Bar­ti­me­us Krisz­tus ta­nít­vá­nya lett. Ed­dig csak hal­lott ró­la. De szí­vé­ben ki­olt­ha­tat­la­nul égett a vágy Dá­vid fi­á­nak lá­tá­sá­ra.

Va­jon hal­lott-e ar­ról is, hogy ez a Mes­ter a ná­zá­re­ti zsi­na­gó­gá­ban azt je­len­tet­te ki, hogy ő a fog­lyok ki­sza­ba­dí­tá­sá­ért és a va­kok sze­meinek meg­nyi­tá­sá­ért is jött? (Lk 4,14–21) Ha nem hal­lot­ta is, de meg­érez­te. És hi­té­ből lá­tás lett! Új­ra meg­lát­hat­ta nem­csak Is­ten te­rem­tett szép vi­lá­gát, ha­nem ami ne­ki a leg­fon­to­sabb volt: lát­ta Jé­zust!

En­nek meg­fe­le­lő­en uj­jong a köl­tő Bar­ti­me­u­sa is:

Ha bör­tö­nöm­be hol­nap vissza­hull­nék,
tán el­hul­lat­nám s el­fe­lej­te­ném.
A pál­ma zöld­jét, es­ti domb li­lá­ját,
bar­na le­ány­rajt, bí­bor ró­zsa­tőt.
De lel­kem mé­lyén hor­do­zom ha­lá­lig,
hogy lát­tam Őt, anyám, hogy lát­tam Őt!

(Áp­rily La­jos: Bar­ti­me­us)

Gé­mes Ist­ván