Gö­rö­gök jöt­tek föl a je­ru­zsá­le­mi ün­nep­re a ké­rés­sel: „Jé­zust sze­ret­nénk lát­ni.” (Jn 12,21) Mi­vel pe­dig szá­munk­ra ma fi­zi­ka­i­lag ez nem le­het­sé­ges, an­nál in­kább ér­de­kel­nek azok­nak a ta­pasz­ta­la­tai, akik­nek ez meg­ada­tott: lát­ták az Urat.

Baj­ba­ju­tot­tak, be­te­gek és va­kok sze­ret­ték vol­na lát­ni Jé­zust. Ők a le­het­sé­ges meg­men­tőt tisz­tel­ték ben­ne. Hit­ték, hogy már a pusz­ta lá­tá­sa, eset­leg ru­há­já­nak meg­érin­té­se vagy sza­va­i­nak hall­ga­tá­sa is eny­hü­lést vagy ter­he­ik­től va­ló sza­ba­du­lást je­lent szá­muk­ra.

Volt azon­ban olyan is, akit el­ső­sor­ban rossz lel­ki­is­me­re­te tett kí­ván­csi­vá Jé­zus lá­tá­sá­ra. Má­té és Lu­kács evan­gé­lis­ta egy­be­hang­zó­an ta­nú­sít­ja, hogy He­ró­des An­ti­pász, a Ró­ma ke­gye­i­ből ural­ko­dó „ne­gye­des fe­je­de­lem” mi­lyen tör­vény­te­len és ga­lád mó­don vé­tet­te fe­jét Ke­resz­te­lő Já­nos­nak, a hí­res pré­di­ká­tor­nak. Amo­lyan csa­lá­don be­lü­li „af­fér­nak” lett az ál­do­za­ta Já­nos, akit vi­szont a ná­zá­re­ti Jé­zus igen nagy­ra be­csült. S ami­kor ez a Jé­zus Já­no­sé­nál sok­kal na­gyobb si­ker­rel kez­dett el dol­goz­ni, és a nép tó­dult a hall­ga­tá­sá­ra, He­ró­des­ben is meg­moz­dult va­la­mi gya­nak­vó, lel­ki­is­me­ret­fur­da­lás-sze­rű ér­zés. Azt sut­tog­ták ugyan­is, hogy Jé­zus­ban tu­laj­don­kép­pen Ke­resz­te­lő tá­madt föl új­ra (Mt 14,1). Sőt egye­sek a menny­be el­ra­ga­dott és a nép ál­tal min­dig is vissza­várt Il­lés pró­fé­tát vél­ték föl­fe­dez­ni ben­ne.

Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint hogy a gya­nak­vó kis­ki­rály lát­ni kí­ván­ta vol­na Jé­zust, mi­előtt az eset­leg va­la­mi újabb bajt ke­ver­ne. Gya­nak­vá­sá­hoz nagy adag kí­ván­csi­ság is pá­ro­sul­ha­tott, hi­szen ap­ja ud­va­rá­ban gö­rög szel­lem­ben ne­vel­ke­dett. A gö­rö­gök­ről pe­dig ál­ta­lá­ban az volt az el­ter­jedt vé­le­mény, hogy min­dig kí­ván­csi­ak bár­mi­lyen új­don­ság­ra (Ap­Csel 17,21).

Nos, He­ró­des nyug­ta­lan­sá­ga ért­he­tő volt. Ezt te­téz­het­ték a nyil­ván a fü­lé­be is el­ju­tott hí­resz­te­lé­sek, hogy Jé­zus nem volt va­la­mi nagy vé­le­ménnyel ró­la. Nyil­vá­no­san óv­ta pél­dá­ul hall­ga­tó­it a „He­ró­des ko­vá­szá­tól”. Hogy ez pon­to­san mit je­len­tett, azt nem fej­tet­te ki. Azt azon­ban tud­juk, hogy a zsi­dók­nál nem volt jó hí­re a ko­vász­nak, amely va­la­mit meg­vál­toz­tat, el­ront (Mk 8,15). Sőt ami­kor egy­szer fa­ri­ze­us is­me­rő­sei in­tet­ték őt, hogy men­jen el He­ró­des ha­tal­mi te­rü­le­té­ről, mert az meg akar­ja öl­ni, Jé­zus egy­ál­ta­lán nem ijedt meg, ha­nem ki­je­len­tet­te, hogy ez sem té­rít­he­ti el őt mun­ká­ja be­vég­zé­sé­től. És bi­zony egy­sze­rű­en ró­ká­nak ne­vez­te a kis­ki­rályt! Hogy ezt vissza­mond­ták-e He­ró­des­nek, azt nem tud­juk, bár ez nem is olyan va­ló­szí­nűt­len. Ne fe­led­jük el, hogy Jé­zus bel­ső mun­ka­tár­sai kö­zé tar­to­zott Jo­han­na, aki­nek Kú­za név­re hall­ga­tó fér­je He­ró­des egyik tiszt­vi­se­lő­je volt (Lk 8,3). A hír gyor­san el­jut­ha­tott a fe­je­de­lem fü­lé­be.

Mind­et­től füg­get­le­nül He­ró­des kí­ván­sá­ga egy­szer csak – vá­rat­la­nul – tel­je­sült. Vá­rat­la­nul azért, mert az ő min­den­ha­tó csá­szá­ri ura, a hely­tar­tó, Pi­lá­tus küld­te Jé­zust hoz­zá. Még­pe­dig lát­szó­lag az­zal, hogy még­is­csak az ő kis ki­rály­sá­gá­ba tar­to­zó alatt­va­ló ez a Ná­zá­re­ti. De vá­rat­lan volt ez a kül­dés azért is, mert a két ha­tal­mas úr köz­tu­do­má­sú­lag nem­igen ked­vel­te egy­mást. Kor­társ fi­lo­zó­fus­tól tud­juk, hogy foly­vást kém­lel­get­ték egy­mást, és szor­gal­ma­san kül­döz­get­ték az egy­mást el­áz­ta­tó fel­je­len­té­se­i­ket Ró­má­ba. De most mind­ket­ten el­ér­ke­zett­nek tart­hat­ták az időt tak­ti­ka­i­lag vi­szo­nyuk ja­ví­tá­sá­ra. Mint­ha csak mind­ket­tő­nek meg­moz­dult vol­na a lel­ki­is­me­re­te: He­ró­des­nek Já­nos fej­evé­te­lé­nek eset­le­ges kö­vet­kez­mé­nye, Pi­lá­tus­nak a Ke­resz­te­lő-utód­nak tar­tott Jé­zus ná­la tör­tént be­vá­do­lá­sa mi­att.

S szin­te ör­dö­gi tak­ti­ká­zás­sal kezd­tek el ked­ves­ked­ni egy­más­nak. A hely­tar­tó­nak ró­mai fel­ha­tal­ma­zá­sa volt, egye­dül dönt­he­tett vol­na Jé­zus sor­sá­ról. Még­is, ki­csit eről­te­tett ud­va­ri­as­ság­gal át­küld­te alatt­va­ló­ját az il­le­té­kes fe­je­de­lem­hez. Gya­nít­hat­juk, hogy mi­re spe­ku­lált. Eset­leg ar­ra, hogy eb­ben a szá­má­ra oly kel­le­met­len ügy­ben He­ró­des majd le­ve­szi vál­lá­ról a bí­rói dön­tés kény­sze­rét, és ak­kor ne­ki még a ke­ze­it sem kell mos­nia ár­tat­lan­sá­gá­ban!

He­ró­des nem tért ki a bé­kü­lé­si szán­dék elől. Egy­részt ne­vet­sé­ges­sé akar­ta ten­ni Jé­zust, mu­tat­va, hogy ilyen gyen­ge „ki­rály­kon­ku­rens­sel” ő bár­mi­kor bal kéz­zel el­bá­nik. Gú­nyol­ta hát erő­sen, meg­ve­tő­en bánt ve­le, és fé­nyes mez­be búj­tat­ta (Lk 23,11). Tar­tóz­ko­dott azon­ban at­tól, hogy íté­le­tet mond­jon fö­löt­te, vissza­ad­va ra­va­szul a lab­dát a hely­tar­tó­nak, ez­zel is el­is­mer­ve, hogy ha­lá­los íté­let meg­ho­za­ta­lá­ra ő nem jo­go­sult. A tak­ti­ka be­vált. S Lu­kács si­et­ve hoz­zá is te­szi, hogy a két úr „ezen a na­pon ba­rát­sá­got kö­tött egy­más­sal”.

Lám, a fe­je­de­lem meg­lát­hat­ta Jé­zust. Tel­je­sült a vá­gya. Na­gyon meg is örült ne­ki – ír­ja az evan­gé­lis­ta. De eb­ben a lá­tás­ban nem volt sok kö­szö­net! Hossza­san kér­dez­get­te, fag­gat­ta ugyan az elé ci­pelt ra­bot, ám az még csak vá­lasz­ra sem mél­tat­ta őt. Kor­tár­sak a leg­re­mény­te­le­nebb hely­zet­nek tar­tot­ták, ha Is­ten hall­ga­tott, mert eb­ből úgy érez­ték, hogy el­for­dult tő­lük, és nem tö­rő­dik ve­lük. He­ró­des hi­á­ba me­reszt­get­te a sze­mét, vár­va, hogy Jé­zus egy­szer csak elő­vesz va­la­mi­fé­le bű­vész­ka­la­pot, s ab­ból majd elő­va­rá­zsol va­la­mi cso­da­fé­lét – ter­mé­sze­te­sen az ő szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra. Ez a re­mény­sé­ge sem vált be.

Mert Jé­zus so­ha nem volt va­rázs­ló, bár sok­szor még az­zal is meg­vá­dol­ták, hogy Egyip­tom­ban jár­va ta­nul­ta vol­na ki a bű­vész­mes­ter­sé­get. Ő ma sem va­rázs­ló, ha gyak­ran sze­ret­nénk is sze­ke­rünk elé fog­ni, hogy ne­künk vagy a vi­lá­gunk­nak „pro­du­kál­ja” ma­gát. So­se fe­led­jük el, hogy ő Úr, aki sza­bad dön­té­se­i­ért nem tar­to­zik ne­künk fe­le­lős­ség­gel. Úr, aki­től nem kény­sze­rít­het­jük ki, hogy „bi­zo­nyít­son”.

Hogy is ért­het­te vol­na ezt He­ró­des, aki­nek az or­szá­gocs­ka min­den alatt­va­ló­ja kész­sé­ge­sen kel­lett hogy en­ge­del­mes­ked­jék! Biz­to­san ne­he­zen tud­ta el­vi­sel­ni, hogy Jé­zus nem állt szó­ba ve­le. Jé­zus ki­gú­nyo­lá­sa sem volt így más, mint „fi­zet­ség” a csa­ló­dott­sá­gért.

Ki­elé­gí­tet­len­nek, ki­áb­rán­dult­nak érez­te-e ma­gát, ami­kor a ki­gú­nyol­tat vissza­küld­te a hely­tar­tó­hoz? Er­ről nincs hír­adá­sunk. De a tör­té­ne­lem fin­to­rá­hoz tar­to­zik az is, hogy a fi­vé­ré­től el­csá­bí­tott, He­ró­di­ás ne­vű fe­le­sé­ge – aki a Ke­resz­te­lő fej­evé­te­lé­nek is egyik oko­zó­ja volt! – ad­dig buj­to­gat­ta, hogy na­gyobb ha­ta­lom­ra tö­re­ked­jék, amíg ró­mai urá­nál és pa­ran­cso­ló­já­nál be­telt a mér­ték. Ca­li­gu­la csá­szár a há­zas­párt a mai Ly­on­ba szám­űz­te, s ott is hal­tak meg.

Hogy He­ró­des, a bu­kott ki­rály em­lé­ke­zett-e még ott is a nagy Ki­rállyal va­ló ta­lál­ko­zá­sá­ra, akit ő annyi­ra sze­re­tett vol­na lát­ni? Er­re nincs fe­le­le­tünk. De az bi­zo­nyos, hogy az ál­ta­la meg­csú­fol­tat ma is mil­li­ók tart­ják örök Uruk­nak. He­ró­dest vi­szont nem több­nek, mint az Is­ten em­ber­men­tő drá­má­ja egyik rossz hí­rű mel­lék­sze­rep­lő­jé­nek.

S ezen a ne­ve sem tud vál­toz­tat­ni, amely azt je­len­ti: „hő­si­es”.

Gé­mes Ist­ván