Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Sok száz kilométerre tőlünk, az erdélyi hegyek között van egy kis falu: Halmágy. Távolról csak a hófehér, piros tetős templomtorony látszik a zöld lombok között, nehezen járható földút vezet a faluba. Itt él a több mint 80 esztendős Anna néni, egy „mesebeli” régi kis házban, amelyhez hasonlókat nálunk múzeumként mutogatnak.

Amikor beszélgetni kezdtünk, mindjárt hitéről beszélt. Elmondta, hogy a lánya tanítónő, ma már nyugdíjas. Annak idején gyalog járt át a szomszéd faluba, sokszor hóban, fagyban, sötétben kellett megtennie a több kilométeres utat a tanyák, házak mellett, ahol szabadon eresztett kutyák csaholtak. Egy alkalommal kitört belőle anyai szívének aggodalma: - Édes lányom, én csak ülök itt a meleg kemence mellett, téged meg valahol a sötétben széjjeltépnek a kutyák! - Hát nem gondol rá édesanyám, hogy az Isten kezében vagyunk? Verje ki az aggódást a szívéből! – Źfelelt a lánya. A lelkem majdnem kiszakadt, amikor a lányom ezt mondta – tette hozzá Anna néni. Ezek a távoli hittestvéreink tudják: életük ott van az Isten kezében. Van hatalma Istennek arra, hogy földi életüket is megőrizze, de ha nem tenné is, akkor sem veheti el tőlük senki az örökkévaló életet. Nem csak Anna néni és leánya, hanem az egész falu, templomával együtt, ott van Isten kezében. Isten tenyerén. A templom, a legrégibb magyar evangélikus templom Erdélyben, 1160 és 1180 között épült. Leírhatatlanul sok szépség és különlegesség van benne: az 1500-as években egyetlen fából faragott keresztelőkút, a festett kazettás karzat, a több, mint 20 km-es alagút, a „szégyenpadok”, ahol az istentisztelet alatt állniuk kellett azoknak, akik valamit elkövettek. Ez a templom ott van az Isten tenyerén. Hitte ezt az a fiatal lelkész, aki életét adta a templomért. Amikor a földrengés következtében beszakadt a templom mennyezete, a román állam nem adott engedélyt a helyreállítására. A lelkész összegyűjtötte a híveket, és ennek ellenére helyreállították a templomot. Életével fizetett érte. Teste most ott pihen a templom tövében, ő maga ott van annak a kezében, aki szeretni tanította őt... „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Ézs 49,16. Hiszi ezt az a fiatal lelkész is, aki néhány éve itt szolgál. Saját kezével méterről méterre építi, rakja a templomot körülvevő, omladozó kőfalat, mert tudja, hogy ez az egyetlen védelem ma is a rongálók, fosztogatók ellen. Ere-je végső megfeszítésével küzd a templomért, a maroknyi gyülekezetért rendkívüli körülmények között. Az egyik téli istentiszteleten az úrvacsorai bor belefagyott a kehelybe. Megpróbálta ezért a több száz éves iskola romjait istentiszteletek tartására alkalmassá tenni... A templom ma is veszélyben van. Mesterségesen összehordott, agyagos dombra épült, és a fölgyülemlett nedvesség miatt a talaj csúszni kezdett. A hatalmas repedések a falakon és a kövezeten igazolni látszanak, amit a szakértők jósolnak: a templom 10 éven belül összeomlik! Csak akkor lehetne megmenteni, ha 28 méter mélyre lefúrva betont öntenének a talajba. Ehhez rengeteg pénz kellene, ami nincs. Miben bízik ez a fiatal lelkésztestvérünk? Ő így fogalmaz: „Remélem rajta vagyunk az Úr Isten listáján, még ha csak az utolsók között is, a sokadik helyen...” Amikor Erdélyben elkezdték a falurombolást, kaptam valakitől egy kitűzős jelvényt: Két hatalmas nyitott tenyér, benne egy falucska templommal. Fölötte, a felhők között nemzeti színű szivárvány. Azért írom ezeket a sorokat, mert én is hiszem, hogy nincs Isten háta mögötti falu. Minden falu, Halmágy is, templomával, a maroknyi gyülekezettel, magyar evangélikus hittestvéreinkkel s valamennyi benne élővel együtt ott van Isten kezében. Ahogy Anna néninek mondta a lánya. Hiszem, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Van hatalma arra, hogy megindítson emberszíveket és testvéreket, testvérgyülekezeteket ajándékozzon ennek a falunak. Olyanokat, akik tudnak és akarnak tenni valamit ezért a templomért, amely nemcsak kulturális örökségünk része, nemcsak az erdélyi magyarság egyik utolsó végvára, hanem annak a 214 evangélikus hittestvérünknek egyetlen menedéke is, akik megtanultak napról napra szó szerint Istennek ez ígéretéből élni: „Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.”

Dechertné Ferenczy Erzsébet (evang. lelkész, Lovászpatona)

Regionális hozzárendelés: Lovászpatonai Evangélikus Egyházközség