Menü
Nyugati Evangélikus Egyházkerület
Tanulmányok a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben
Ittzés János: Püspöki székfoglaló
 

Ittzés János: Püspöki székfoglaló

Győr / Öregtemplom, 2000. szeptember 23.

*"Rettenetes éjszakáim voltak! Álmatlanul, nyitott szemmel meredtem az éjszakai sötétségbe! - Temettem! - Napokon át mindig temettem. Mérhetetlen nagy koporsóba helyeztem Dunántúli Egyházkerületemet. Összeszedtem minden gyülekezetét, iskoláját, intézményét, régi papok, tanítók, tanárok és világi vezetők seregét. Beléhelyeztem mindezt abba a mérhetetlen nagy fakoporsóba. Azután le akartam zárni annak fedelét. - És ekkor egyszerre a négy égtáj felől nagy zúgás és zörgés hatolt lelkembe. Évszázados temetők megnyílt sírjaiból csontváz prédikátorok, hosszú feketekabátos oskolamesterek, Ógraduált cipelő emberek serege özönlik elő: a föld mélyén pihenő Dunántúl.*

*Eltörölhették a föld felett levő történelmi Dunántúlt, a temetők százaiból feltör a föld mélyén még mindig élo, halhatatlan Dunántúl! Politikai érdekbol lehet új egyházi térképet rajzolni. Könnyű megriasztott papok szájára lakatot verni. Könnyű félreállítani régi hű, rátermett vezéreket, és könnyű helyettük engedelmes bábokat, csinált nagyságokat vezető állásba helyezni! De a múltat nehéz legyőzni! -*

*Hogyan helyezzem el mindezt abba a hatalmas fakoporsóba, melyet Dunántúl számára készítettek? Hiszen saját múltjával se bír az ember, hát még egy egységes történelmi személyiség múltjával! Nem lehet! Hiába, teljesen lehetetlenség! - Végzek a meglévőkkel, újak jönnek helyettük. És a csontemberek kezében Biblia mozdul. És a csontemberek kezében a Bibliából örök isteni igazságok ereje sugárzik! És csontajkukat nem lehet lakattal lezárni! Szólnak. Beszélnek, vádolnak, ítéletet mondanak! Óh, a történelmi múlt félelmessé válik azokra, akik erőszakkal és hazugsággal meghamisítják a történeti valóságot, és elárulják a történelem régi, hamisítatlan igazságait!*

*És akkor hirtelen világosság gyullad lelkem sötétjében. Nem lehet megsemmisíteni egy évszázados történelmi egységet, egy valóságos történelmi személyiséget, melynek létrehozásában Isten Lelke működött. Emberek lerombolhatják, de meg nem ölhetik! Isten nem engedi!*

*Az egyházkerület kivégzésekor nem adtak ki gyászjelentést. Pár soros zsinati határozat az egész, de a mondat végére Isten keze rájegyezte hívő szívek bizodalmát: 'A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN!'"1 - Így búcsúztatta, bár reménységben, az 1952-ben lerombolt, szeretett egyházkerületét az azt öt évvel túlélő egykori főpásztora, Kapi Béla püspök.*

**Főtiszteletű rendkívüli és ünnepi Egyházkerületi Közgyűlés!**

**Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak! Tisztelt Államtitkár, Képviselő és Polgármester Urak! Kedves Vendégeink! Kedves Hittestvéreim! Szeretteim!**

Megrázó számomra ennek az órának az ünnepélyessége, bensőségessége, feszültsége, egyházi szolgálatom és életem hátralévő idejét meghatározó elkötelezése. Mert miközben újra átélem, hogy a saját sorsom alakulásáért mondott imádságaim nem hallgattattak meg, és a meg nem hallgatott imádságok kérdései szívemre nehezednek, aközben tudnom kell, hogy sokak, ezrek és ezrek - már előrementek és még élok - imádságaira mondott isteni "igen" ez az óra: a Dunántúli Egyházkerület - Kapi püspök úr által megprófétált és sokak által remélt - feltámadásának, verőfényes delet is ígéro hajnali derengése. Valami elkezdődik...

Hát még ha szívem kettős reménységének harcát feltárom itt! Hiszen magam is vártam, reméltem - már évtizede legalább - ezt az órát. A mögöttünk lévő esztendőben sokszor, álmatlan éjszakákon is imádkoztam azért, hogy jöjjön már ez a nap, - de úgy jöjjön, hogy ne nekem kelljen itt középen megállnom... Hát csoda-e, hogy magamra nézve módosítanom kell az előttem jártakra sokszor mondott szép epitheton ornans-t, - és a Dei gratia episcopus Transdanubiensis (=Isten kegyelméből Dunántúl püspöke) helyett magamat Dei voluntate (=Isten akaratából való) püspöknek kell mondanom?!

Isten kegyelmének, irgalmának ígéretébe kapaszkodom, de akaratának kényszerítő szigorát és - miért is titkolnám - terhét is érzem most szívemen. Lám, itt a példa: aki kiszolgáltatja magát Istennek, annak számolnia is kell azzal, hogy Ő él is hatalmával, és úgy fordítja életünk, szolgálatunk irányát, ahogy mi magunk inkább elkerülni szerettük volna...

Nem tagadhatom tehát: az Isten akaratának való engedelmesség szándéka hozott ebbe a helyzetbe. Ezért nem is mondhatok mást, mint azt, hogy az Ő kezéből veszem püspöki szolgálatom megbízatását és felhatalmazását, méltóságát és terhét. Szeretett Lutherünkkel együtt mondom: "... használj eszközödül, csak el ne hagyj, Uram, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent."

De hogy most már így feltártam szívem titkait, kényszerítő erő sarkall annak megvallására is, hogy a 2000. május 10-e (a választás eredményének kihirdetése) és a mai nap közötti időben hogyan körvonalazódott és kristályosodott ki bennem a rám váró szolgálat Istentől kapott napiparancsa.

Mert hogy minden szolgálatra elhívott kap ilyen parancsot, az nem kétséges. Legfeljebb nem mindenki ismeri fel vagy ismeri el, hogy Isten hatalma és szeretete birtokba akarja venni, és eszközül akarja felhasználni. Éppen az a csodálatos, hogy Isten mindenkinek szán feladatot. Mindnyájunkat be akar vonni az üdvösség tervét céljához közelítő munkájába.

A nemzedékek és a szolgálatra elhívottak - Jézus Krisztus Urunk sóvárgó reménységgel várt visszajöveteléig tartó - láncolatában nekünk is van személyre szóló mandátumunk. Van elhivatásunk és küldetésünk arra, hogy a hit és a kegyelem nekünk adott mértéke szerint szolgáljuk Isten országa ügyét.

Mindig tragédia, törés következik be ott Isten népe, az egyház történetében, ahol a feladatot nem ismerik fel, vagy ha felismerték, előle megfutamodnak. Ez akkor és ott történik, ahol Isten trónfosztottá lesz az emberek életében. Milyen világossá is vált mára, hogy a mögöttünk lévő, de lelki-szellemi rombolásaival máig hatóan mérgező időben Ordass Lajos püspökünk volt az, aki ezt legvilágosabban felismerte. Itt most nincs idő és alkalom arra, hogy az ő életének tanulságait és üzenetét elemezzük, de egy mondatban mégis szeretném elmondani, hogy meghatározó és elkötelező számomra az ő megállásának és mártíriumának példája.

Nehéz évtizedek vannak mögöttünk. Mai nyomorúságaink, hiányaink nagyrészt tegnapi vétkeink keserű gyümölcsei. Ha csak a körülöttünk lévő világ hatásait látnánk meg, a valóság jelentős részét nem vennénk észre. Az életünk alakulásában, bajaiban kétségtelenül tetten érheto sokat emlegetett világfolyamatok (szekularizáció, globalizáció, elvtelen liberalizmus) mellett nem feledkezhetünk el arról, hogy olyan - történelmi léptékkel mérve - közelmúltból jövünk, amikor végzetes fordulat történt egyházunk életében is. Az egyházellenes pártállami hatalom sikerrel tört ránk. Közöttünk partnereket is találva félreállította a törvényes egyházi vezetőket, lerombolta egyházunk évszázados rendjét és intézményeit, és a világi hatalmat is segítségül hívó és azt kiszolgáló sekélyes teológiával megroppantotta a hitvallásos lutheri teológia gerincét.

Magam úgy látom - és tudom, hogy véleményemmel nem állok egyedül -, hogy tíz évvel az ún. rendszerváltás, vagyis a "legvidámabb barakk" kinyílása után sem történt meg még az igazi áttörés, életújulás egyházunk, gyülekezeteink életében. Intézményeink, iskoláink számának - egyébként örvendetesnek is mondható - növekedése, az állammal kötött, számunkra előnyös megállapodások ellenére, tehát a kétségtelenül visszanyert külső szabadságunk ellenére lelkileg mintha tovább csúsznánk lefelé.

Van-e még számunkra reménység? Hiszem, hogy van. És ezen az ünnepi órán, e hatalmas gyülekezet előtt számot is adok a bennem élo reménységről. (1Pt 3,15)

De van itt még valami, amit immár nem halogathatok tovább!

A ma rám bízott szolgálat és a szívemre helyezett felelősség indít arra, hogy mielőtt felvázolnám püspöki szolgálatom alapvetését és programját, megrendülten, de Isten bűnbocsátó kegyelmében bizakodva, megkövessem egyházunk népét, gyülekezeteink tagjait. Különösen is az azokból kiszakadt testvéreinket, a gondjaik súlya alatt magányosan roskadozókat, elárvult és magára hagyott értelmiségünket, a tanácstalanná lett fiatalokat, az emberhez méltó élet perifériájára szorultakat. Mindazokat, akik miattunk, Isten hivatalos szolgái: püspökök és lelkészek miatt, erőtlenségeink miatt gondolhatták gyengének Istent. Hogy nem láthatták rajtunk, nem hallhatták tőlünk, hogy jobban szeretjük és féljük Istent, mint a nyíltan, majd a megszilárdított hatalmának biztonságában egyre taktikusabban egyházrontásra törő hatalmat. Hogy nem látták rajtunk, hogy Isten a mi erős várunk és bizodalmunk.

Személy szerint is bocsánatot kérek szolgatársaimtól, hittestvéreimtől, az egykori Takácsi-Gecsei Társgyülekezet és a Kőszegi Gyülekezet tagjaitól, a velem különféle alkalmakon kapcsolatba került más felekezetű keresztyén testvéreimtől és honfitársaimtól, hogy ha adósuk maradtam Krisztus-hitem megvallásának bátorságával, a jézusi szeretet tetteivel, az élo Isten megtapasztalt hatalmáról és erejéről való bizonyságtétellel, a vigasztaló, bátorító és irgalmas pásztori szóval.

Kyrie eleison!

Reménységem az az Úr, aki ma engem is meghívott asztalához, és akitől én is hallhatom: "... nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (Jn 8,11)

Tisztelt Közgyűlés! Kedves Testvéreim!

1947-ben jelent meg az angol methodista Luther-kutató, Philip S. Watson nagyszerű könyve, amelyben reformátorunk teológiáját vizsgálja. E könyvet, pontosabban a címét hívom most segítségül, amikor szeretném egy mondatban megfogalmazni püspöki szolgálatom hitvallását. Kongeniális az a felismerés, amellyel a könyv írója a címbe sűrített rövid mondattal így összegzi reformátorunk teológiájának lényegét: Let God be God, - azaz: Legyen Isten Isten!2 Igen, ez volt és ez marad mindig keresztyén életünk alapkérdése, és szolgálatunk megbízatása is ez: legyen Isten Isten a mi életünkben is!

De ki ez az Isten? Hol van? Ki látta? Hiszen még a biblia is azt mondja, hogy "Istent soha senki nem látta". (Jn 1,18a) Van-e gúnyolódókat megszégyenítő, kétségeket oszlató, bizonyosságot adó, hitükben megfáradtakat, szegény szívünket vigasztaló ismeretünk róla?

Helyzetünk legalábbis kétséges. Hiszen éppen csak átlépni készülünk a dicsőséges és fertelmes, fényes és éjfekete 20. századból az új évezredbe, amikor világháborúk, országvesztés, Auschwitz és gulágok, barna és vörös diktatúra után, az éppen ránk virradó szabadságot új rabság fenyegeti. A koldust és királyt egyaránt táncra perdítő mefisztói szédület örvényében fuldoklunk. A pénzhajsza, az anyagiasság pusztító és önveszto, maradandónak gondolt értékeket, erkölcsöt, hazaszeretetet, barátságokat, családi életet, egyházi közösségeinket romboló kavargása fölött egyre győzedelmesebb az aranyborjú bamba-diadalmas vigyora.

Isten? Ki ő? Van-e más, mint a szédült táncba vonó hatalom? - kérdezik aggódva, csüggedten, önmegadóan sokan. Kérdezik, - és akinek van füle a hallásra, minden kérdés mélyéről hallja a sóvárgást: bárcsak lenne!

Mózesnek könnyű volt. Kétségeinek sziklahasadékából kipislogva ő még legalább megpillanthatta a fenségében elvonuló Mindenható glória-visszfényes hátát.

Még a rászedettségét Istennek felhánytorgató Jeremiás próféta is irigylésre méltó lehet sok kortársunk szemében. Ő még hihette, hogy próbás, sok ellenséggel terhelt szolgálatának, "sorsának sötétlő árnyai közt az Úr szent arca rejtezik."

De még a sötétnek mondott középkor misztikusai is! Ők még mondhatták, hogy lelkük mélyén vár rájuk az Istennel való találkozás, és leejtett szemhéjuk mögött tekintetük Isten létének mélységeit kutathatja. De mit lát a ma magába néző?!

Reformátorunk Istentől rettegő lelkiismerete felett sem volt üres a menny. Félelmek, aggodalmak között is jobb lehetett neki, mint ez a mai "gazdátlan" ég, a "semmi sem biztos", "ki tudja, igaz-e?", "mindegy, hogy miben, csak higgy valamiben!" ingoványa. Meg egyébként is, hogyan keresse a bűnbocsánat, az isteni kegyelem örömét az, aki még azt sem tudja, hogy van-e s mi a bűn.

Egyház? - Hát igen, az erkölcsnek még úgy-ahogy álló, bár egyre ingatagabb bástyája.

Vallás? - de melyik? Hát igen, mégiscsak szüksége van valamire az embernek. Persze, lehetőleg nem az életút közben, hanem majd a végén, hiszen hát az embert mégsem lehet csak úgy elföldelni...

És akkor most azt mondjuk: Legyen Isten Isten a mi életünkben!? Szép tanácsnak tűnik, álmodozó lélekre valló gondolatnak, akár még egy püspöki székfoglaló témája, címe is lehet... - de van-e ma értelme ezzel törődni? Ezért nem adnak semmit a nagy világpiacon.

Testvéreim! Remélem, érzik, szívük mélyén tapasztalják is, hogy minden aggódó, nyugtalan, kétkedő, de még a gúnyos kérdések mélyén is valami mégis-reménységre vágyódás, az "elatyátlanodott" emberszív fájdalma kiált! Hogy a magunk és kortársaink szívéből búvik elő a József Attila-i látomás "oly igen éhes, lompos, lucskos kutyája, - hogy istenhulladékot, istendarabkákat keresgéljen."3

Mégis újra fel kell tennünk a kikerülhetetlen kérdést. A hamis hitek, a megszégyenült vallások, a kiábrándult tömegek, a szélsőségesen rajongó kevesek korában van-e még értelme a "Legyen Isten Isten a mi életünkben is!" jámbor óhaját emlegetnünk?

Van, igen, van! De nemcsak értelme van, hanem ez a dolgunk is! Hát ne tudnánk, hogy ennek a mai világunknak, s benne nekünk magunknak is, nem divat-eszmékre, nem lelki tápszerekre, valláspótlékokra, hanem valóban Istenre, élo, igaz, szívünk bizalmára méltó Istenre van szükségünk! Ahogy egy 20. századi keresztyén testvérünk4 mondta: "Istenre van szüksége [a világnak], aki testté lett, köztünk ütötte fel sátorát, akinek dicsőségét naponta megújulva tapasztaljuk. Vagy a názáreti Jézus, az ács fia az Isten, vagy nem érdekes számunkra."

Itt a válasz. Ki ez az Isten? Ő, aki Jézus Krisztusban emberré lett, közénk jött. Őt hirdetem, az Ő szolgálatába hajlítom szívemet és számat, róla akarok tanúságot tenni. Hiszen 43 évvel ezelőtt megígérte nekem, a kiskamasznak itt ez előtt az oltár előtt, amikor konfirmációi áldó igémmel felvértezve indított útnak, hogy mindenre elég lesz az erő, amit tőle kaphatok. (Fil 4,13) Ő az egyetlen, akinek joga volt mondani: "aki engem lát, látja az Atyát." (Jn 14,9)

Most ismét a már említett Bovet-t idézem: "Azt hogy Jézus csakugyan Isten Fia, nem tudja nekünk egy tudós és egy filozófus sem bebizonyítani, még egy teológusnak sem hihetjük el; ezt kizárólag saját életünkben tapasztalhatjuk meg. A vallások istenei nem tapasztalhatók meg az életben, nem találkozunk velük soha, mivel ők az égben vannak, mi viszont a földön. Ha ezzel szemben Isten testté lett Jézusban, ha az emberek közt járt és megérintette őket húsból és csontból való kezével, és ha forró vére értük folyt a földre, akkor - igen, akkor nekünk is találkoznunk kell vele, meg kell tapasztalnunk Őt, és mássá kell lennünk általa. - De hogyan mehet ez végbe?" - fogalmazza meg végül sokak vágyódó kérdését.

Eszközünk kevés, de mégsem vagyunk fegyvertelenek! Ő maga adta kezünkbe a legerősebb fegyvert, ő bízta ránk a legnagyobb kincset: "kegyelmének dicsőséges evangéliumát".

S ahol Isten trónra ül emberek szívében, egyháza közösségében, ott már nem lesz kétséges, hogy "mi dolgunk a világon". Ott oszlik a "lelkek barna gyásza", ott a Lélek frissítő szele fújja szét a lelki horizontot megülő ködöt, és a "tegyetek tanítvánnyá minden népet" (Mt 28,19) utat, feladatot kijelölő parancsa nem egy lesz az utasítások között, hanem az első és a legfontosabb. A misszió, a Jézushoz vezetés szolgálata, a róla tanúskodás, a parancsa szerinti kiszolgáltatása a szentségeknek lesz a feladat, ami létünknek értelmet ad. Minden ennek van alárendelve, és minden ezért van. Ahol Isten, Jézus Krisztus Urunk Atyja ül papi szívek trónusán, ott nincs tanácstalanság, bizonytalanság. Nem a hivatal, a cím, a nyakban hordott kereszt, hanem a szolgálat minden Jézus-tanítvány szívét ékesíto keresztje az egyetlen méltóságunk. És ha neki úgy tetszett, hogy az evangélium, "az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket" (1Kor 1,21), hogyan jön bárki is ahhoz, hogy új ötletekkel álljon elő. A lehetőségek piaca ma óriási, állítják sokan, - de nekünk csak egy portékánk van, "egy ügyuek" vagyunk, vagyis inkább azzá kellene lennünk ismét. Boldog vagyok, és szívem hála tölti el, hogy reformátor őseink hitében felgyulladt Isten igéjének világossága, és azóta is tanítják nekünk: "Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki." (CA VII.) Nem kellene mást tennünk, csak újra hűséggel és a tanulás készségével fordulnunk a reformátori - és nem félek kimondani: lutheri - örökségünkhöz. Eleget kísérleteztünk már mással, hagyjunk fel a hiábavaló próbálkozásokkal. Meg kell találnunk a módját és gyakorlati lehetőségeit annak, hogy a mögöttünk lévő idő teológiai-ideológiai örökségét a lutheri teológia mércéjéhez mérjük, és az eredményből levonjuk a szükséges következtetéseket.

Isten csak az evangéliumból és az evangéliumért élo egyházban nem trónfosztott!

Tisztelt ünnepi Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Kedves Testvéreim!

A régi mondás szerint "a könyveknek megvan a maguk sorsa". Úgy gondolom azonban, hogy nemcsak a könyveknek, hanem az életújító igéknek és a fontos, szép, bölcs mondásoknak is megvan a maguk sorsa. Időnként a keresztje is... Néha örök paradigmává válnak, máskor meg üres mondatok, megjegyezni sem érdemes gondolatfoszlányok ugródeszkájává lesznek.

A tragikus sorsú Martin Luther King "I have a dream...", "Van egy álmom"- mondatát ki ne ismerné, ki ne idézné? Van egy álmom, - mondjuk, és szárnyalni kezd a fantáziánk... Szinte divattá lett álmodni, vízióval rendelkezni, - de legalábbis álmokról és jövő-víziókról beszélni. Nem is vehető igazán komolyan manapság, akinek nincs víziója a jövőről. Még az egyházi zsargonban is súlya van az így kezdődő mondatoknak. Be kell vallanom, nekem nincs vízióm a jövőről. Egyházaméról, egyházkerületeméről sem. Reménységem van, vízióm nincs. Miért is lenne? Van, aki jövőt álmodjon nekünk, és annak megvalósulásáért harcba is indítsa mennyei seregeit. Igen ő, az élo, az irgalmas, a velünk szolidáris, az értünk meghalt, az értünk győztes Úr!

Idézzük csak fel itt az örök-szép jézusi példázatot, a tékozló fiú történetét! (Lk 15,11-32) Csak nem gondoljuk azt, hogy az atyai házat elhagyó, a lecsúszott, az élet perifériájára került, a moslékos vödör után is hiába sóvárgó fiút álmai vagy akár korgó gyomra vitték volna vissza az elhagyott otthonba? Hát nincs ott a történetben a fia hazatérését naponta váró és remélő atya? Én nem tudom másként értelmezni az észre tért fiú feltámadt sóvárgását, honvágyát, csak úgy, hogy az atya szeretetének titokzatos, de valóságos vonzása szülte gondolatát, mozdította lábát, győzte le szégyenkezését. És elindult, és Atyja a nyakába borult örömében, és hazafogadta...

Hogy Isten milyen reménységgel néz egyházára, mit tervez, gondol, "álmodik" felőlünk, ez a kérdés mindig. Mi az egyházat meg nem menthetjük, de hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Ami a mi dolgunk, abban legyünk engedelmesek, hűségesek, kitartóak és bátrak, s akkor az elég. Az egyház engedelmességével Isten álmait valósítja meg. De az Egyház Ura népe felöli reménységeit nem misztikus álmokban hozza tudomásunkra, hanem igéjében közli velünk. A "lelkiismeretem Isten igéjének foglya" lutheri vallomása ezért nemcsak akkor és ott, 1521-ben Wormsban, hanem mindig és mindenütt a legidőszerűbb, az engedelmesség útját kijelölő, tennivalóinkat meghatározó mondat. És most ezzel az engedelmességre való készséggel veszek sorra - a teljesség igénye nélkül - olyan kérdéseket, amelyeket egyházunk és minden gyülekezetünk életében fontosnak látok.

  • A teológiai munka. Korrekt és tudományos, hittel végzett és hitvallásos, az egyház szolgálatát segítő kell, hogy legyen. Miért szégyelljük olyan sokszor, hogy a lutheri reformáció örökösei, hogy ágostai hitvallású evangélikusok vagyunk? Vagy már nem is olyan biztos az?!
  • Igeszolgálatunk. Aggasztó a mai helyzetünk. Csak Isten a megmondhatója, mi minden hangzik el szószékeinken igehirdetés fedőnév alatt. Nagy ítélet lenne rajtunk, hogy ha magunknak kellene minden ilyen címen elmondott beszédünket végighallgatnunk.
  • Hitoktatás és gyermekmunka. Égetoen szükség lenne a hitoktatási anyag megújítására! Tudom, fárasztó, sok törődést, türelmet igénylő munkaág ez. Talán külön karizmák nélkül, kötelességtudatból végezni különösen is nehéz. De ez nem ment fel senkit sem a tisztesség mástól olyan pontosan megkövetelt minimuma alól. Vigyázat, Testvérek, a becsülettel megtartott órákat és a hitoktatói óradíjakat angyalkezek is könyvelik az ítélet napjáig!
  • Missziói szolgálatunk. A bőség zavarával küzdünk. Mennyi lehetőség, nem is tudunk minddel élni. E téren is érezzük, milyen veszteséget jelent a mögöttünk lévő 50 esztendő. S bár történtek, történnek ígéretes változások (többek között van már Missziói Központunk és a munkaágat rendező missziói törvényünk is), nagyon érezzük, "hogy az aratnivaló sok, a munkás kevés. És kérnünk kell az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába." (Mt 9,38) Nagy tartalékaink is vannak azonban. Sok olyan hittestvérünk van, akiket be lehetne vonni családi, lakóközösségi gyülekezeti csoportok szervezésébe. Főként nagyvárosainkban, a nem ott élok számára szinte áttekinthetetlen lakótelepeken lenne hallatlan nagy jelentőségű e kisközösségeknek a létrejötte. Ezek semmiképpen nem jelentenének konkurenciát (az ördög nem alszik!) az adott gyülekezet és lelkésze számára, hiszen éppen azokat érhetnék el, akik a gyülekezet centripetális erejét nem vagy már nem érzik, annál inkább belekerültek az ezernyi centrifugális erő egyik-másikának vonzásába. Ideálisnak azt tartanám, hogy a lelkészek és az illetékes presbitériumok tudtával és támogatásával, a munkatársak tudatos felkészítésével bontakozhatna ki ez a szolgálati ág. Missziói munkánkról töprengve, a lehetőségek és feladatok számba vétele mellett szeretném elmondani egy észrevételemet is. Vigyázzunk arra, hogy missziói munkánkat semmilyen vonatkozásban ne rendeljük alá a "piaci igényeknek". Mondani- és tennivalónk csak szolgálatunk Gazdájától függhet. Egyetlen kicsi, de sajnos jellemző példával szeretném megmutatni, hogy mire gondolok. A következtetések azonban messzire vezethetnek. - Jó volt látni a sok fiatalt a debreceni Szélrózsa találkozón. Aratásra fehérlő mező hullámzott előttünk. Sok nagyszerű program is volt. De most mégis kérdezni szeretnék valamit. Vajon csak nekem volt hiányérzetem és csak nekem okozott szomorúságot, hogy egy hangsúlyozottan evangélikusnak mondott, bár igaz, elsősorban fiatalokat megcélzó találkozón 2000. július 28-án, "az ötödik evangélista"5: J. S. Bach halálának 250. évfordulója napján egyetlen Bach-korál sem hangzik el az egyébként olyan bőséges, bár egyhangú zenei kínálatban? (Ha egy sátorban, egy szobában voltak esetleg, akik Bachot énekeltek, akkor tőlük bocsánatot kérek. Én nem hallottam őket.) Nem mondunk-e le valami nagyon fontosról, olyan értékrol, amiről már sokszor bebizonyosodott, hogy valóban maradandó, közöttünk Isten országát építo kincsünk. Hogy sántít-e a példa, nem tudom, de hogy a jelenség - mutatis mutandis - meglehetősen általános egyházunkban, az talán nem vonható kétségbe.
  • Most lelkésztestvéreim szolgálatának, életének sok-sok kérdése cikázik át szívemen. Mennyi túlterhelt, magát magányosnak érzo testvérszív sóhaját kell meghallanom. Mennyi vita, küzdelem, testvérietlen harc nyomorítja gyülekezeteink életét?! Pattanásig feszült idegek, viták és sérelmek, félreértések, a testvéri intő szót elfogadni nem tudó és ezért vérig sértődött lelkek. És akkor még nem is szóltunk a szándékkal bajt keverőkről, a meg nem értés felett kárörömöt érzokrol. Testvérek! Nem kellene ennek közöttünk így lennie! Reménységem az, hogy legfőbb Munkaadóm, aki ma a pásztorok pásztorának szolgálatába is beállított, megerősít és felkészít arra, hogy Lelkésztestvéreim testvére, gondjaik és örömeik együtthordozója, de bizalmukra méltó tanácsolója is legyek. Imádságaimat, felelős együtt gondolkodásomat, testvéri szeretetemet felajánlom egyházkerületünk minden lelkészének, segédlelkészének, munkatársainknak, és minden gondjainkra bízott hittestvérünknek is. Nemcsak szolgálatom elkötelezése indít erre, hanem az a reménység is, hogy a közöttünk romboló, szolgálatunkat hátráltató bizalmi válság így leküzdhető lesz. Isten adja meg mindnyájunknak az ehhez szükséges nem kevés bátorságot és tettrekészséget!
  • Ha már itt tartunk, néhány gondolatot hadd fogalmazzak meg általában is egyházi közéletünkkel kapcsolatban. Ha az ünnepi alkalom miatt most hallgatnék ezekről, nem tennék jó szolgálatot senkinek sem. Törekednünk kell minden tekintetben az átláthatóságra, különösen pedig anyagi dolgainkban, kerületi de országos szinten is. Nagyon sürgetően nehezedik rám is a lelkészi fizetések arányosításának kérdése. Támogatom és a kibontakozás felé szeretném segíteni a jó megoldást kereső elgondolásokat. Az őszinte, nyílt beszéd a legjobb fegyver a kísértő bizalmatlanság ellen. Nyomatékosan kérem szolgatársaimat és munkatársaimat, hogy ha észrevételük, kritikájuk, testvéri megjegyzéseik vannak munkámmal, egyházkerületünk életével kapcsolatban, azokat elmondani ne késlekedjenek. Az a reménységem, hogy a kölcsönös bizalomnak ez a friss szele kitakarítja közülünk a "jer, dicsérjük egymást" avítt, dohos levegőjét.
  • Törvényesség. Nincs két egyházi törvényünk. Tarthatatlan az, hogy a törvény kardját nem egyformán forgatjuk mindannyiunk felé. Sapienti sat.
  • Az egyházi nevelésügyünkkel kapcsolatosan formálódó reménységemet is szeretném megosztani egyházkerületünk és egyházunk közvéleményével. Nagyon fontosnak látnám, hogy amint lehet, nekikezdjünk egyházkerületünkben egy diákotthon-hálózat kiépítésének. Nem hiszem, hogy nagyon kellene magyaráznom, milyen jelentősége lenne annak, hogy a Dunántúl nagyobb iskolavárosaiban, ahol különféle kollégiumokban laknak evangélikus gyermekeink, összegyujthetnénk őket családias, lelki és hitbeli nevelésre is nagy súlyt helyező diákotthonokban. Csak néhány város nevét említem, bizonyára folytatható lenne a sor: Kaposvár, Székesfehérvár, Szombathely, Veszprém, Nagykanizsa, Zalaegerszeg. Vajon lesz-e majd, aki velem együtt kész élére állni ennek a munkának? Már előre biztosítom őt egyetértésemről és támogatásomról.
  • Szórványhelyzetünkre és szórványgyülekezeteinkre is vessünk most egy - nem futó - pillantást. Fel kell mérnünk missziói felelősségünk és a lelkészi munkaerővel való gazdálkodás lehetséges összhangjára törekedve, hogy mit tehetünk e téren. Vannak egyházkerületünkben olyan területek, ahol megint gondolkodnunk kellene missziói központok szervezéséről. Abban a reménységben, hogy lesznek erre a munkára elhívást is kapott szolgatársaink. Itt kell megemlítenem a számomra már eddig ismerőssé vált kérdéseket és gondokat a Sopron és Győr környéki gyülekezeteinkre vonatkozóan is.
  • A Dunántúli Egyházkerület egykor - ahogy Kapi püspök úr nevezte - "egységes történelmi személyiség volt"; sajátos, megtartó, kohéziós erővel. A fiatalok, de talán már a középkorúak is erről legfeljebb a szülők, nagyszülők nemzedékeitől hallottak. Vajon sikerül-e új életre kelteni ezt a szunnyadó erőt? A találkozások, közös alkalmak mellett sokat segíthetne ebben, és ezért lenne fontos egy - a Dunántúli Harangszóban és a gyülekezeti híradókban rejlő értékeket is felhasználó, integráló - kerületi néplap szolgálata. Közös ügyünk ez is, hordozzuk szívünkön!

És ezeken felül is még mennyi, megoldásra váró feladat tornyosul előttünk! De ki győzi ezt? Hogy a püspökök, esperesek, lelkészek magukban nem, az egészen bizonyos. A feladatok, tervek, reménységek számbavételekor hadd kiáltsam: segítsetek! Segítsetek, Testvéreink! - felügyelők, presbiterek, gyülekezeti munkások, hittestvéreink, - mindenki, akinek fontos egyházkerületünk és egész egyházunk megújulásának ügye. Segítsetek! Osszuk meg egymással reménységünk titkait, támogassuk egymást, s főként pedig vegyük szívünkre a tettre is kész felelősséget közös ügyünkért, egyházunkért, az evangéliumért!

Kedves Testvérek!

Ha mondanivalóm jelentősebb részében elsősorban egyházkerületünk és egész Magyarországi Evangélikus Egyházunk életének kérdéseire összpontosítottam is, most tágítani szeretném a kört. És el kell mondanom, hogy szeretettel és a közös hit melegével gondolunk a határainkon túl élo hittestvéreinkre. Azzal a szándékkal, hogy az egyházkerületünket körbefogó országok területén és Erdélyben élo magyar anyanyelvű testvéreinkkel különösképpen, de más nemzetiségű testvéreinkkel is szeretnénk a már meglévő kapcsolatokat tovább ápolni és azokat elmélyíteni.

Még szólnom kell röviden a testvéregyházakhoz való viszonyunkról. Közel 20 esztendős kőszegi szolgálatom idejéből szívmelengető élmények emlékét is őrzöm. S ezek öröme messze meghaladja a súrlódások, a már elvonult vagy éppen újabban jelentkező viharfelhők miatt érzett aggodalmaimat. Engedtessék most meg nekem, hogy talán egy nagyon rövidnek tűnő, de szándékom szerint ezekben a hetekben nagyobb összefüggésekben is értelmezheto mondattal így fogalmazzam meg az ökumenikus kapcsolatainkra vonatkozó gondolataimat: reményem Dominus Iesus, az Úr Jézus, akinek egyedül van hatalma arra, hogy keresztáldozatának és győzelmes feltámadásának erejével hidat építsen közénk, eloszlassa félreértéseinket, késszé és alkalmassá tegyen a kölcsönös kiengesztelődésre. Tapasztalatokra építo meggyőződésem: minél közelebb vagyunk Jézus Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Már előre örömmel és jó reménységgel gondolok a Győrött, de egyházkerületünkben másutt is ránk váró közös alkalmakra református, római katolikus és minden keresztyén testvérünkkel. Közös Megváltónk, az Anyaszentegyház Ura tegye Szentlelkének erejével testvérivé egyházaink kapcsolatait!

Tisztelt Közgyűlés!

Amikor ebben a jeles esztendőben az Úr testtélételének 2000. és magyar államiságunk 1000. évfordulóját ünnepeljük nemzetünk közösségében, hálát adunk Istennek azért, hogy szabaddá vált hazában élhetünk. Népünk életének, hazánk sorsának fontos gondjai a mi szívünket is terhelik, az országépítő munka sikereinek pedig együtt örülünk minden jószándékú honfitársunkkal. Lutheri teológiánk alapján állva számunkra egészen természetes, hogy a hazánk rendjét védő, nemzetünk jó előmenetelét szolgáló kormányzatban a gondviselő Istennek azt a munkatársát lássuk, amelyik tőle kapta megbízatását, és amelyik nemcsak a választók előtt, hanem a Mindenható előtt is számot ad majd megbízatása teljesítéséről. Mi pedig készek vagyunk arra, hogy nemzetünk életének fontos kérdéseiben, mintegy élo lelkiismeretként tanúságot tegyünk arról a rendről, amelyet a teremtő és gondviselő Isten nem az emberi élet megnyomorítására, hanem éppen megőrzésére és gazdagítására adott az emberiségnek. Isten áldása nyugodjék meg hazánkon, nemzetünkön!

Kedves Testvéreim!

Nagy munka vár ránk, emberi erőt meghaladó. Összeszorul a szívem, ha belegondolok. Hát még ha az előttem jártak alakja magasodik elém! Bár arcvonásaik eltűnnek a történelemmé lett évtizedek távolában, de szolgálatuk az az alap, amelyre most újra építkezni kezdünk. Emlékezzünk a Dunántúli Egyházkerület főpásztoraira hálás szeretettel! Túróczy Zoltánra, az Ige átüto erejű hirdetőjére, Kapi Bélára, a kerület lelki arcát meghatározó egyházkormányzóra, Gyurátz Ferencre, a testi gyengeségei ellenére fáradhatatlan pásztorra és iskola-alapítóra, Karsay Sándorra, aki csendesebb évtizedek püspöke volt, Haubner Mátéra, aki nemzetünkért dobogó szívvel még Kufstein vár-börtönét is megjárta, Kis Jánosra, a tudósra, irodalmárra, - és a többiekre. Legyen áldott Isten, aki őket egyházunknak adta, és rajtuk keresztül egyházkerületünket gazdagította.

És most itt állunk a rajtvonalon. Tekintetünket felemeljük, és Istentől erőt kérünk, áldásáért könyörgünk. Bölcsességnek, erőnek, szeretetnek Lelke, légy velünk!

Az Úr 2000. esztendejében, szeptember hó 23-án, lelkészi ordinációm6 30. évfordulója után három nappal, magamat boldogan Isten kegyelme koldusának vallva, egyházkerületünket az Úr oltalmába ajánlva, - püspöki szolgálatomat megkezdem.

Társoldalak
Dunántúli Harangszó
Ágostai Hitvallás
Presbitériumi és közgyűlési határozatok
Püspöki körlevelek
Püspöki székfoglaló és igehirdetés, Győr, Öregtemplom 2011. június 25.
Tanulmányok, kiadványok
Írta és közzétette LUTHER MÁRTON (1483-1546) német reformátor 1517. október 31-én Wittenbergben, a vártemplom kapujára szögezve.
 


::Nyomtatható változat::

Evangélikus Egyház Gyülekezeti és intézményi honlapok Nyugati Evangélikus Egyházkerület Tanulmányok a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben Ittzés János: Püspöki székfoglaló

© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster