1%

*Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.*

**Kedves Testvéreim!**

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél a felolvasott igében. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valami nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Kisázsiában történt meg vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla "Erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy életünk felől is kétségben voltunk." De igen, éppen ott, a nagy nyomorúság közepette kapta felülről a vigasztalást. Amikor "bőségesen" jutott neki a szenvedésből, ugyanakkor a vigasztalásból is olyan nagy bőséggel kapott, hogy íme adhat belőle másoknak, más nyomorúságba esetteknek is. Ő mér megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között megvigasztalódni, - áldott legyen a vigasztalás Istene - ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel isten vigasztalja őt. Megvigasztalódni és másokat vigasztalni: e két dolog szorosan összetartozik egymással. Erre tanít most ez az ige bennünket.

De jó lenne valóban meg is tanulni ezt a titkot, a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkát De nagy szüksége lenne ennek a világnak olyan megvigasztalódott szívű emberekre, akik hitelesen tudnának másoknak is vigasztalást adni! Hiszen a kedvetlenség, a letörtség, a fásultság, a szomorúság olyan nagyon általános tünete ennek a modern kornak! Nem olyan régen láttam egy gyógyszer reklámot. Felül nagy betűkkel ez állt: Kedvetlen...? és alatta a csalhatatlan gyógyszer dicsérete, ami átsegíti az embert ezen a bajon. Kép is volt mellette egy női arckép, amint két kézzel fogja a fejét. A fáradtság ráncai szemek körül, a fásult ember üres tekintetével mered bele a semmibe. És rögtön mellette egy másik kép. Ugyanaz a női arc, de most már ragyogó ábrázattal. Derűsen mosolyogva, bátran néz bele a világba. Minő csoda, íme csak pár csepp a gyógyszerből, vagy pár tabletta és vége a kedvetlen állapotnak! Hát igen: az a bizonyos kedvetlenség, szomorúság bizonyos testi állapottal is összefüggésbe lehet valamelyest. És bizonyára vannak szerek, amelyek ilyen állapotban segítenek valamit. De magát a kedvetlenséget, az életkedv és életöröm hiányát nem lehet gyógyszerekkel gyógyítani. Itt nem arról van szó, hogy a test kondícióin javítsunk valamit, hanem arról, hogy új kedvre derüljön az elcsüggedt ember, nekibátorodjék felfrissüljön, megvigasztalódjék! Kedvet kapjon arra, hogy szembe merjen nézni az élet problémaival, hogy össze ne roskadjon a terhek alatt, hogy merjen tovább menni, hogy legyen újra ereje kedve szeretni az életet. Mert az bizony nem is olyan könnyű. Mert az élet úgy ahogy van megöregít, megfáraszt, kirojtozza az idegeinket, fölemészti az erőnket. Az élet olykor sebeket üt, csapásokat hoz ránk, fájdalmat szenvedést nyomorúságot okoz. Az élet sok mindenféle terhe végül egészen letör. Ahhoz, hogy mégis tudjam szeretni ezt a nehéz életet, bizony sok jókedv, derű és sok bátorság kell. És ehhez nem ilyen-olyan injekciókra, tablettákra van szüksége az embernek.

Tudjátok mire van szükségünk, hogy életkedvünket el ne veszítsük? Egy olyan friss, tiszta forrásra, amelyikből mindennap újra meríthetünk vigasztalást, hogy nekibátorodjunk újra a munkának és a küzdelemnek, és ha kell el is tudjuk hagyni ezt a földi életet. Olyan csoda forrásra van szükségünk amelyből a megkeseredett és kiábrándult lélek megvigasztalódik és fölüdül.

De hát van-e ilyen forrás a földön? Nos éppen erről beszél az apostol, amikor Istent úgy emlegeti, mint minden vigasztalásnak Istenét, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban. Azt mondja Pál: Nézzétek emberek, életem szenvedései és megpróbáltatásai között mindig tapasztaltam Isten vigasztalásának erőt adó támogatását, Isten a ti számotokra is éppen úgy a vigasztalás Istene, ahogyan, az én számomra is.

És gondoljuk csak meg, nincs-e Isten mihozzánk is éppen olyan közel, mint Pálhoz volt? Hiszen hitünknek legelső alaptétele az, hogy elközelített hozzánk az Istennek országa Jézus Krisztusban. Krisztus által Isten egészen közel jött hozzánk, belejött az életünkbe, és Krisztus által mi egészen közel kerültünk Istenhez, belejutottunk az ő szeretetébe, kegyelmébe, édesatyai szívébe.

És olyan különös módon vigasztal Isten! Tudniillik a szomorú, a megkeseredett, az elkedvetlenedett embernek az a baja, hogy nem lat maga előtt mást csak a problémáját, a nyomorúságát, mintegy megbűvölten mered rá arra, ami előtte van a csalódásra, amit éppen átélt, amiben legszebb, reményei megsérülését látja a, -vagy az akadályra; aminek neki ütközött és amit nem tud leküzdeni, vagy a saját gyengesége, ami elkedvetleníti, vagy arra a szorult helyzetre, ami kétségbeejtői. Isten pedig ezt mondja: próbálj meg a láthatókon túl és felül a láthatatlanokra nézni, arra, amit majd én mutatok neked. És, ha arra nézel akkor máris megvigasztalódsz. Mert az erősebb, valóságosabb, mint mindaz, amire ijedten rámeredsz most. És akkor nem kell elmerülnöd, letörnöd, mert meglátod, hogy van segítség, Van szabadulás számodra is.

De hát hová irányítja Isten a tekintetünket, mi az aminek látására új erőt, életkedvet kapunk, megvigasztalódunk? Rámutat Krisztus szenvedésére. Íme az apostol is ezt mondja: "Mert amilyen bőségesen részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is." Mégpedig a keresztfán függő Krisztus által. Egy egészen, különös helyre mutat rá Isten, a világ legmélyebb pontjára. Azt mondja: emberek, magatok vigasztalansága és kétségbeesése közepette nézzetek a legvégső vigasztalanság és kétségbeesés helyére, a Golgotára, oda, ahol Krisztus is belemerül a halálba, a kárhozat halálába. Őreá nézzetek. Aki mérhetetlen kínok között szenved, aki a ráboruló sötétség" utolsó kétségbeesésével kiált föl: Én Istenem, miért hagytál, el engem? Ennél rettenetesebb mélység már nincs is a világon! De hát miért van ott Krisztus ebben szörnyű infernóban? Azért, hogy velünk legyen. Miérettünk függ ott a fán, miérettünk szenved és hal meg. Azért, hogy osztozzék a szenvedéseinkben, azért,hogy a mi szenvedéseinket magára vegye úgy, hogy a mi bajunk és nyomorúságunk az ő baja és szenvedése legyen. Úgy, hogy az ő mérhetetlen szenvedése a mi szenvedésünkbe gyógyító, felemelő, megváltó, vigasztaló erőként áradjon bele. Nincs tehát a vigasztalásnak olyan mélysége, amelyben magunkra lennénk hagyva. Íme ő ott van velünk! Valóban úgy van, hogyan a 139. Zsoltár mondja:
"ha a holtak hazájában feküdnék le,te ott is ott vagy.
Ha azt gondolnám elnyel a sötétség és éjszakává lesz körülöttem a világosság:
a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne mint a nappal, a sötétség pedig olyan mint a világosság." Azt jelenti ez, hogy az alvilág ijesztő árnyai között is, a sötétség rémképei között is lelepleződik a szenvedő Krisztusban a vigasztalás Istenének az arca.

Ránéz a szenvedésre, a kétségbeesettre, erőt adó, vigasztaló szeretettel, mintha mondaná: ne félj, itt vagyok, enyém vagy! Nincs-e igaza, az apostolnak,amikor ezt mondja: bőséges a mi vigasztalásunk a Krisztus által! Csak őreá nézz!

És mindezt mi az eszünkkel nagyon jól tudjuk, de Istennek ez a vigasztalása mégsem jut el a szívünkbe, mégsem deríti föl a borongást, a kétségbeesést bennünk. Azért, mert egyszerűen nincs nyitva a szívünk Istennek a vigasztalása előtt. Mi ennek az oka? Nos még egy titkot meg kell tanulnunk Pál apostoltól. Ő a saját szíve megvigasztalódását és a más nyomorúságba esettek megvigasztalását szorosan összeköti egymással. Azt mondja: ne feledjétek; annyira összetartozik a kettő, hogy szinte egyet jelent. Egyet jelent magunknak megvigasztalódni és másokat megvigasztalni. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanezzel a vigasztalással, amit tőle kaptunk.

Egy ugyanazon mozdulattal történik a vigasztalás vétele és továbbadása. És ha úgy érezzük, hogy Isten vigasztalása nem talál bejáratot a szívünkbe, nem deríti föl mégsem, meg kell vizsgálnunk, vajon van-e kijárata is a szívünkből ugyanannak a vigasztalásnak. Tudjuk-e, hogy mi magunk is csak akkor kapjuk, ha készek vagyunk rögtön tovább is adni. Íme, Isten vigasztalása itt van nálad, egészen közel hozzád, de ha ott is marad nálad, befullad, mint a láng, amelyik nem éghet, mert nincs levegője. Isten vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, mint pénzt a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, mert kialszik. Ez a vigasztalás nem privát ügye egy embernek, hanem a hatalmas Istennek az ügye, annak az Istennek, aki a kegyelem atyja, minden ember Istene.

Igen, szabad neked is merítened az ő bőségéből, az ő vigasztalásának forrásából, de csak úgy, hogy az egyik kezeddel átveszed magadnak a másikból rögtön tovább is adod olyanoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük. Ez a titka az isteni vigasztalásnak. Talán azért van olyan sok vigasztalan ember és talán mi magunk is azért vagyunk olyan vigasztalanok, mert ezt a titkot még sohasem ragadtuk meg igazán. Megvigasztalódni és másokat vigasztalni elválaszthatatlanul összetartozik egymással. Olyan nyilvánvaló ez az igéből: aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. /2Kor.l.4.1/ Hagyjad, hogy megvigasztaljon téged az Isten, és úgy menj te is vigasztalni testvéreidet.

*Ámen*