1%

A KEZDETEK A templom építésének mindig előzményei vannak. Elő kell készíteni lelkileg és anyagilag. Az előkészítés mindig tovább tart, mint maga az építés. A csepeli evangélikus templom építése is így kezdődött. Az előkészítés már 1911-től számítható. Masznyik Gyula, a neves papi családból származó, volt felvidéki nyugdíjas lelkész, aki akkor Budán lakott, látogatóba jött Csepelre. (A rokon Tabár-családhoz, közelebbről Tabár Béláné rk. vallású nővéréhez. ) Beszélgetés közben derült ki az, hogy a csepeli szórványban élő evangélikusok a kispesti anyaegyházközséghez tartoznak, amelynek akkor Máté Károly volt a lelkésze. Amikor felvetődött az evangélikus istentisztelet tartásának kérdése, Masznyik Gyula szívesen vállalkozott erre. Az első istentiszteletre a rk. Tabár Béláné (nővére) hívogatta a híveket, s ez a kezdetleges kis gyülekezet, amelynek kilenc tagja jelent meg az ige hallgatására, evangélikusokból, római katolikusokból és baptistákból állott. Az istentiszteletet a mai Szent Imre téren volt egykori iskolaépületben tartották. Ez az épület ma már nincs meg, lebontása után helyére, a községházzal egybeépítve modern iskola került. Később pedig a régi polgári iskolában, amely a mai József utca (ill. Táncsics Mihály utca) végén állott, gyülekeztek össze a hívek. (Az első evangélikus családok: a Tóth, Schmidt, Helfrich, Lehoczki, Riedl, Hauschild, Knodel családok és tagjaik kapcsolódtak be az egyházépítő munkába. Később erősödtek a Grupp(?), Szlabey, Krcsmény családok tagjaival és másokkal. ) Masznyik Gyula lelkész két hetenként tartott istentiszteleteket, majd összegyűjtötte a gyermekeket is vallástanításra. Először ingyen végezte a szolgálatát, azután villamosköltségeit térítették meg, s csak jó sokára kapott bizonyos tiszteletdíjat. Sokszor azonban, noha már idős ember volt, gyalog jött Budáról Csepelre. A szervezkedés sikerének első jele egy gyűjtés útján vásárolt harmónium volt 1912-ben. Ennek birtokában Leszich(?) Endre erzsébetfalvai tanító vállalta először a gyülekezeti ének vezetését, amellett segített a hitoktatásban is. Az akkori lélekszám tekintetében egy adatot találtam. A pénztárkönyv szerint 1913 júniusában 200 darab közgyűlési meghívót küldtek szét. Anyagiak tekintetében a pénztárkönyv szerint az első bevétel 1912. III. 3-án a „tányérpénz” volt, és pedig 2.73K. Az első nem egyházi adományt a W.M. gyár nyitotta 500.-K-át, az első egyházi adomány a gyámintézettől érkezett és pedig 50.-K, az első személyi adomány pedig Sz.Mátyás bártfai esperestől jött és pedig 20.-K. Az adózás 1915-től kezdődött. Masznyik Gyula jó barátságban volt Majba Vilmos kőbányai lelkésszel, s ennek a barátságnak köszönhető az, hogy a kőbányai nőegylet a csepelieknek oltári keresztet, gyertyatartókat és keresztelői edényeket adományozott. A kereszt és a gyertyák ma is oltárunkon vannak, a keresztelési kancsó azonban már használaton kívül van, mert azóta újabb kancsót és tálat kapott a gyülekezet. 1914-ben a királyi uradalomtól egy hold földet vásárolt a kis gyülekezet, a mai Tűzoltólaktanya és mentőállomás helyén. A vétel részletfizetés feltételével történt, de az első részletet egy arany 20 koronást több nem követte, fedezet hiányában. Később, már fiókegyházközség korában, ezt a területet elcserélték a községgel. Így kerültek a mai templomtelek birtokába, amely azonban a mai lelkészlakás telke és a vele szomszédos telek, továbbá a mai piac tér templom felé eső területének egy része is hozzátartozott. Ezektől a templomépítésből fennmaradt adósság fizetésekor kellett megválni. Az első világháborút követő forradalmi időkben huzamosabb ideig – ½-1 évig? – elmaradtak az istentiszteletek, s a hívek addig a ref. istentiszteletekre jártak. Az előkészítésnek, szervezkedésnek az idejéről, amely 1911 és 1925 között, tehát Masznyik Gyula lelkészkedése alatt eltelt, a budapesti egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyveiben – eddig – kevés adatot találtam. De az 1923-ban tartott közgyűlésen Sommer Gyula helyettes esperes, most váci lelkész, a közgyűlésnek azt jelentette, hogy Kaczián(?) Lajos esperes „… a csepeli (és pestújhelyi) szórvány megszervezése körül gyengélkedése dacára buzgó tevékenységet fejtett ki, s ha gyengélkedése nem akadályozza meg, ez a kérdés is megoldást talál…” Majd az erzsébetfalvai (pesterzsébeti) anyaegyházközséggel kapcsolatban előadja, hogy „…az új anyaegyházhoz tartozó csepeli fiókegyház gondozását az elmúlt iskolai év folyamán Masznyik Gyula ny. lelkész, budapesti hitoktató végezte. Minden második vasárnap és nagy ünnepek első napjain istentiszteleteket tartott. A nagy ünnepeken az istentiszteletet úrvacsoraosztás követte. A gyermekek heti két órában hitoktatásban részesültek. Az istentiszteleteken, a rendes adakozáson kívül, imaházra gyűjtenek. A lélekszám kb. 700. (!) A (méltóságos és főtisztelendő) püspök úr (t.i. D. Raffay Sándor) hitoktatási célra, az ötödik amerikai segélyből 20.000 koronát juttatott. Külön gyülekezetté való szervezkedés folyik.” Ugyanezen az esperességi közgyűlésen Majba Vilmos lelkész előadja a (Pestújhelyen) Csepelen (és Veresegyházán) lakó ev. híveknek kérvényét egyházmegyei missziói körré szervezés tárgyában. A közgyűlés a kérvényt leveszi napirendről, azt kiadja az egyházmegyei elnökségnek, hogy az ügyet a legközelebbi közgyűlés elé terjessze. Bár az egyházmegye elnöksége az előterjesztett kérést nem valósította meg, 1924-ben és 1925-ben is foglalkozott az esperesség Csepel sorsával. Az akkori esperes Broschkó G. Adolf már 1924-ben Csepelen tett látogatása alkalmával tudomásul vette azt a kívánságot, hogy a fiókegyház missziói lelkész kiküldését óhajtja. Ennek értelmében 1925-ben Mohr Henrik előadó a pénzügyi bizottság véleményét tolmácsolja, és pedig azt, hogy Csepel ne fiókegyház legyen, hanem az egyházkerület hozzon olyan határozatot, amely szerint Csepel középponttal szerveztessék egy olyan missziói kör, amely Dunaharasztit és annak környékét (tehát valójában az egész Csepel-szigetet gondozza) Közben fontos személyi változás történt. Masznyik Gyula, a megöregedett pásztor 1925 nyarán lemondott megbízatásáról és helyébe az év szeptemberében Oláh Károly volt tállyai lelkész került, akit Erzsébetfalvára (Pe-re) hitoktatónak neveztek ki azzal, hogy lakóhelye Csepel legyen, és itt rendezze a gyülekezet életét. Oláh Károly kivételes szervezési képességgel megáldott ember volt, aki munkája kezdetétől nagy erővel gyűjtötte össze a híveket, barátságot tartott a gyári munkásemberekkel, éppen úgy, mint a főbb tisztviselőkkel, s ennek hamar áldásos jelei mutatkoztak. 1926-ban az egyházmegyei közgyűlésen az esperesi jelentésben hangzottak el a következő dicsérő mondatok. „A pesterzsébeti anyaegyházközséghez tartozó Csepelen és Dunaharasztin kéthetenként felváltva volt istentisztelet. Az istentiszteletek látogatása hétről hétre növekedett, s az e célra szolgáló polgári iskolai tanterem a rendes vasárnapokon is szűknek bizonyult. Minden csütörtökön bibliaóra van. Csepelen két vallásos estélyt tartottak, melyek egyikén D.Raffay Sándor püspök is megjelent és főpásztori szavaival erőt öntött a hívekbe további munkára. Megalakult a Nőegylet, s áldásos működését azzal kezdte meg, hogy karácsonykor 16 gyermeket felruházott. Megalakult az Ifjúsági Egylet, s ennek keretén belül az ének- és zenekar.” A pesterzsébeti anyaegyházközség 1926. évi közgyűlésén Tolvay Jenő lelkész jelentette, hogy Oláh Károly „fáradságot nem ismerő lelkiismeretességgel, evangéliumi buzgósággal felel meg feladatának.” Egy későbbi (1929) lelkészi jelentés pedig azt foglalja magában, hogy amidőn megállapítja a soroksári, dunaharaszti, ráckevei szórványok eredményes gondozását, ezt Oláh Károly lelkész érdemének tulajdonítja, „aki nagyszerű munkássága és közismert elfoglaltsága által” mindannyiuk elismerését és a szórványok ígéretes jövendőjét teremtette meg. Ez az alkotó kezdet, a jó és szép reménység, a növekvő gyülekezet magyarázza meg azt, hogyan lehetett akkor mindjárt felvetni a templomépítés gondolatát. A gazdasági helyzet egyáltalán nem volt kitűnő. 1924-től, amikor az egész Európában válság volt, az árak rohanni kezdtek fölfelé. Mindenütt nagy volt a munkanélküliség. Az emberek kezdték a nagy számokkal való számolást. Előbb az ezrek, majd százezrek, végül a milliók jöttek, de a nagy számok mögött nem volt semmi érték. 1924 februárjában egy istentisztelet után 2.240K volt a perselypénz, áprilisban már 8.280K, szeptemberben 48.4000K, decemberben 70.600K, 1926 szeptemberében pedig 139.400K. Ennek ellenére volt annyi bátorság a csepeli evangélikusokban, hogy 1926 júliusában már gyűjtöttek is a templomra. Megelőzőleg tartottak már táncestélyeket a régen híres „evangélikus bál”-okat, hangversenyt. Vallásos esteket, de a komoly segítséget mégis az országos gyűjtés biztosította. Elmondhatjuk azt, hogy a templom köveit az ország lakossága adakozta össze. Az első nagy adományt a kultuszminisztérium adta, 10.000.000K-át, az első ev.egyházközségek sorát Orosháza nyitotta meg 100.000K-val, a W.M.Gyár is elsőnek adott 10.000.000K-át, a városok között pedig Gyula jelentkezett elsőként. De ezután jöttek mind a csepeli vállalatok, nagy és kis egyházközségek, majd az ország községei közül Nagyrábé éppen úgy, mint Kiskunlacháza, az Eötvös József Reáliskola 6.b osztálya és Gaudy László hitoktató növendékei, a bpesti unitárius egyház és Lukács Dezső tápi plébános, mind-mind kisebb nagyobb összegekkel segítettek. A csepeli hívek bejárták a községet és felkeresték szülőfalujukat, de ők maguk is adakoztak, sőt hajlandók voltak még váltó aláírására is részletekben való törlesztéssel kapcsolatban. Lázas izgalmas napok, hetek és hónapok kezdődtek, s bizony az akkori vezetőknek nem volt sem éjjelük sem nappaluk, hogy megküzdhessenek a szorongató gondokkal. Közben 1927(?) megtörtént az alapkőletétel, fényes ünnepség közepette végezte el a szertartást D.Raffay Sándor bányakerületi püspök. A tempolom tervrajzát Vojtka József ev.vallású tanár készítette díjmentesen, a kivitelezéssel pedig Riech (most Romhányi) és Unterreiner cég bizatott meg. Az építés munkája többször megakadt, mert nem volt pénz. Többször kellett kölcsönt fölvenni, de a befejezés egy év múlva is csak azért sikerült, mert Raffay Sándor püspök 5.000P segélyt folyósított. Az építés és berendezés költségei így is csak 1927-től a pengőben való bevételt számítva több mint 5.000pengőt tettek ki. *Itt említem meg, hogy az oltárképet, amely ma is előttünk áll, Clauder Margit hittestvérünk festette, ami megörökítést is nyert az egyik kórus alatti oszlop márványtábláján. Az első oltárterítőt pedig, ami egy zöld, a rk.Tabár Béláné készítette. Elérkezett a legszebb nap is, amelynek felidézésére ma összegyűltünk. 1928. november 11.-ike, a felszentelés napja. A püspököt és nagy kíséretét diadalkapu várta, s a templom előtt egy anyagilag kimerült, de szívében lelkesedő gyülekezet. A templomszentelő beszéd annyira felemelő volt, hogy azt az akkori Evangélikusok Családi Lapja c. hetilapunk szó szerint közölte. Sajnálom, hogy a hetilap megfelelő számát beszerezni eddig nem tudtam, ez későbbi feladat marad. Annyi bizonyos, hogy az az ünnepség s a felépült templom ismét lehetőséget adtak a további erősödéshez. Ennek jele volt az is, hogy 1933-ban a templom tornyába felkerült a mai harang is. *A felszentelés napján történt meg az első keresztelés. Vicze János és Cratochwill Margit gyermekét, Lászlót keresztelte Oláh Károly. Egy héttel később került sor az első esküvőre. Bürger Pál és Petznik Mária kötöttek nov. 18-án házasságot. Az Evangélikus templomok c. albumban a következő érdekes leírást olvashatjuk templomunkról. „Alaprajzilag a legegyénibb megoldások egyike a csepeli 1928-ban felszentelt templom, amelyet Vojtka József tervezett. Hossznégyszögnek induló alaprajzát az oltártér előtt kétoldalt félkör alapú kiugrás töri meg. Falazása sima nyugodt, tágas négyszögű ablakai vannak, kivéve a homlokzat hatalmas, modern félkörívű ablakát. Szembeötlik homlokzatán az egyszerű, két oszlopon nyugvó újszerű timpanon. Vaskos négyszög alapú jobboldalt álló tornyának felső emelete nyolcszög alapú, a magyar klasszicizáló templomokra annyira jellemző erkélyes körüljáróval. A templom összhatásában ki kell emelnünk a tömegességet, s a díszítő elemek csaknem teljes hiányát.” Sajnos a csodálatos áldozathozatal nehéz terhekkel is járt. Jócskán maradt adósság, s ez éveken keresztül szorongatott mindenkit. Ez is egyik magyarázata annak, hogy a későbbi években lelkileg is nehéz helyzetbe került az egyházközség. A templom történetéhez tartozik még az, hogy első ízben, 1936-ban újították meg, belülről és kívülről egyaránt. A második világháború pusztításait szinte valamennyien szemünkkel láttuk. 1944. dec. 25.-étől 1946. május 9-ig nem is használhattuk. Ismét egy tomboló infláció kellős közepén kezdődött el újjáépítése, de Isten kegyelméből az is sikerült, s így állhat előttünk régi formájában, új színeivel, s várja, hogy benne Isten igéje által a régi templomépítők és az újjáépítők szüntelenül megújuljanak. Mert akármilyen sokáig tart egy templomépítés előkészítése, akármilyen nagy áldozattal jár, akárhányan vetik bele magukat az alkotásba, a templom mégsem örök. Csak Isten örök és az ő országa. Templomot építeni, azt fenntartani nehéz és dicsőséges feladat, vállalnunk is kell, de a nagy lelki cél változatlanul a templom fölött ragyog és ez semmi más, mint elnyerni az örök élet bizonyosságát… (Feltehetőleg néhai Várady Lajos csepeli lelkész, később budavári esperes visszaemlékezése „Távirat” címmel.)