1%

**Indulás - Otthonom a templom**

Kisgyermekes szülőként most már mi is nap mint nap megtapasztaljuk a gyermekneveléssel járó bonyodalmakat. Az egyik legfontosabb újdonság számunkra az, hogy az időnket nem mi osztjuk be. Illetve, ha be is osztjuk, Hunort, a fiunkat az a legkevésbé sem érdekli. Van, hogy reggel nem akar kikelni az ágyból, van, hogy az istentiszteletre készülve fáradtan esik le a feje, és ágyba kell dugni, de olyan is van, hogy a vasárnapi ebédünket lopva esszük meg,amikor éppen nem akar az anyukája nyakán lógni. Aztán azt is tapasztaljuk, hogy a szolgálatok alatt párhuzamosan mondja a magáét vagy éppen az oltártérbe akar bemenni, de egyszer már a szószékre is elindult. Summa summárum, a lényeg az, a szülő akár lelkész, akár gyülekezeti tag, gyerekkel pontban eljutni az istentiszteletre, és ott nyugodtan hallgatni az Igét nem olyan egyszerű dolog. Hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, elindítottuk a családi istentiszteletet. Ezt az alkalmat tehát azoknak szánjuk, akik a gyermeknevelés miatt egyébként nem jutnának lelki útravalóhoz, és mindenképpen magukkal akarják hozni a porontyot is. Az első alkalom 2009 anyák napján volt, amelyen 10 gyermek és a szüleik vettek részt. Az érkezéskor mindenki kapott egy kis papírkát, amely valamilyen berendezési tárgyat ábrázolt. Gitáros énekkel kezdtünk, majd jött a témafelvetés: Otthonom a templom. A könnyen követhető, ám a gyermekzsivajtól alig hallható játékos prédikációba Betti a gyermekeket is bevonta. A táblán volt egy templom és egy ház. A gyermekek feladata az volt, hogy amikor ráismertek az igehirdetésből arra a berendezési tárgyra, amelyet érkezéskor a kezükbe kaptak, jelentkezniük kellett, és vagy jobb vagy bal oldalra vagy középre kellett tűzniük. Ezután megint énekeltünk, majd következett az oltárterítő elkészítése. Kiterítettünk egy lepedőt, és a textilfestékkel bekent kezeinkkel lenyomatokat készítettünk a szivárvány minden színében. Lett pontos és elmosódott, kicsi és nagy, jobb és bal. A lényeg, hogy ahányan voltunk, annyi féle, de mind egy terítőn. Természetesen a játék folyamatosan zajlott. Az óvodától kaptunk kölcsön játékokat, amelyeket a hozzáértő kezek rögtön használatba is vettek azon a 4x4 m-es szőnyegen, amelyet kimondottan erre az alkalomra vásároltunk. Éreztük, hogy az alkalmon Isten áldása volt, részben azért, mert baleset nem történt, részben pedig azért, mert a szülők végre felszabadultan lehettek jelen istentiszteleten. Hosszas beszélgetések és a jövőbeli alkalmak tervezgetése után mindenki jó kedvvel és elégedetten tért haza. Igaz, hogy ezt az istentiszteletet május első vasárnapján tartottuk, de megbeszéltük, hogy a továbbiakban minden hónap második vasárnapján lesz, hogy azok, akik délelőtt a vásárban töltik el az idejüket, még délután csatlakozhassanak hozzánk.

**A második alkalom - Az elveszett juh**

Azon a napon szép, napsütéses idő köszöntött a nyájra. Az égen egyetlen egy felhő nem volt. A báránykák vígan legelésztek a hatalmas területen. A fű csak úgy zöldellt, mindent csodálatos illatú virágok borítottak. Különféle színben pompáztak. A pásztor egy árnyékos helyet keresett és leheveredett egy hatalmas lombú fa alá. Ott pihengetett, és közben nézegette szebbnél-szebb báránykáit. Hűséges társa, bogár is segített neki a legeltetésben, aki hangosan ugatott és vigyázott a nyájra. A nyáj tagjai között mindenféle bárányka legelészett. Viháncolóbb, csendesebb, pajkosabb, nyugodtabb, lassabb, gyorsabb. Ám egy közülük nagyon virgonc volt, úgy hívták, hogy Bubu. Bubu nagyon sokszor nem bírt magával, állandóan mozgásban volt, ugrándozott jobbra meg balra. Kíváncsi is volt, minden érdekelte. Az idősebb juhoktól hallotta, hogy az ő legelőjükön kívül van egy hely, ahol sokkal zöldebb a fű és sokkal finomabb is. Bubu már régóta vágyakozott oda, de azzal is tisztában volt, hogy nem mehet oda. A pásztor biztosan nem engedné, főleg egyedül nem. Meg azt is hallotta, hogy nagyon veszélyes az út odáig. Az idősebbek közül volt, aki elment és a pásztor ugyan érte ment, de többet nem ment vissza. Elhatározta, hogy ő kipróbálja magát és elmegy. Egy óvatlan pillanatban már el is tűnt, elszökött. Ment mendegélt, elérkezett egy kis hídhoz. Vékony volt az a híd nagyon. Rálépett, óvatosan, de egy szempillantás alatt megreccsent és eltört. Ő meg beesett az árokba. Nagyon megijedt. Sírt is. Hangosan bégetett. Nagyon félt a gödörben. Mi lesz most vele, ki jön érte. Mit érezhetett Bubu? Vesztetek el már ti is? Én egyszer már elvesztem. Nagyon kétségbe estem. Ti mit éreztetek? A pásztor minden nap megszámlálta juhait, ellenőrizte őket, hogy minden rendben van-e velük. Észerevette, hogy egy báránykája bizony hiányzik. Elindult, hogy megkeresse. Fontos volt a számára, hogy megtalálja az elveszettet. Nem volt mindegy neki, hogy mi van báránykájával. Féltette őt. Megtalálta, megölelgette, megszeretgette és hazavitte. Bubu nagyon megbánta, hogy elkóborolt. Elhatározta, hogy soha többet nem tesz ilyet. Jézus a mi pásztorunk is nagyon szeret minket. Ha valami rosszat teszünk, akkor nem mindegy neki, hogy mi történik velünk. Gondoskodni akar rólunk. Segíteni akar nekünk. Ha bajban vagyunk, akkor is odafordul hozzánk. Velünk van mindig. Most is. Itt is. Az ő bárányaival.