1%

Gyülekezetünk legfontosabb alkalma, amely minden héten 10 órakor kezdődik (természetesen) a templomban. Mivel minden héten más, ezért nehéz igazán megismerni. De mindazonáltal megismerhetők az egyes részei és könnyen le lehet szűrni belőle az igazi mondanivalót.

Tehát vasárnap reggel, miután felkeltem az ágyból és megreggeliztem, valamint felvettem az ünneplőruhámat, rátekintek az órára és látom, hogy 3/4 10-et mutat. Megkérdezzem magamtól, igazán el akarok ma menni templomba? Hát persze! - hangzik a válasz. Így aztán elindulok a templom felé, és útközben elgyönyörködve a természet szépségeiben, gondolataim már az igehirdetésen járnak. Vajon mit fog mondani a lelkész? És milyen énekek lesznek? Remélem ismerem majd őket, és nem lesznek hosszúak! - Ilyen és hasonló kérdések között eljutok végre a templomig.

De még ott van az egész udvar! (Hisz miért is dolgozna a kertész?) Ma is csupa lutyok, milyen szép volt nyáron, amikor a szél csak úgy röpítette a gereblye húzta sávokat. Ezekkel a gondokkal küszködve eljutok végre a bejáratig. Lenyomom a hideg kilincset és elém tárul a templombelső részének gyönyörű valója. Egy pillanatra megriadok a kábulattól, de egy kedves, segítőkész hívő visszarepít igazi valómba, mivel előttem áll egy gyülekezeti tag, aki valami lapot nyújt felém. Önkéntelenül is elvesszem a lapot, de inkább az adó kilétére figyelek. Ki lehet ez? - hallom gondolatomat. Sőt mikor elfoglalom helyemet a padban, rádöbbenek: De hát ez ránk mosolygott! Tovább morfondírozva, arra jutok: Hogy gondolja ezt? Ilyet a templomban nem szabad! Vagy mégis?

Egy fiatal asszony lép most be az ajtón, rá is mosolyog, sőt még viszonzást is kap mosolya. Mégis szabad ilyet? Itt nem csak bánatosnak szabad lenni? Nem! - így folytatom. Persze csak elmémben. Végre elrugaszkodok a témától, és az oltárra tekintek. Tekintetemet a magasba, az oltár legfelső pontjára emelem, és olvassom az ott található szöveget: AZ ÉN HÁZAM AZ IMÁDSÁG HÁZA
Megunva az ücsörgést, rátekintek az órámra és odasúgom a padtársamnak: Kezdhetnék már! /Azzal a hátsó gondolattal, hogy nekem ma még dolgom van./

Már 10 óra 5 perc: belép a lelkész, nincs menekvés, már itt kell maradnom. Utánozzom a tömeget, fölállok a lelkész érkezésekor, és hallgatom, és olykor-olykor énekelgetem a 233-mas ének első versszakát. Ezt a számot is csak a énekszámtábláról tudom.

Az ének után meghallgatom a hirdetést, majd ismét zengedezni kezd az orgona: újabb ének. Ezután a lelkész az oltártérbe sétál és megkezdi a liturgiát. Én is követni akarom az énekes részeket, ezért az énekszámtáblának megfelelő dalhoz lapozok. A liturgikus rész után ismét ének következik. Ez a főének, ezért ennek van a leghosszabb előjátéka. Ezt hallgatva, most először rátekintek a lapra, amit a bejáratnál kaptam.

Tele van fontos információkkal: az alkalmak időpontjait, az igehirdetési alapigét, meg hasonlókat olvasok. Nagyon érdekes, ezért miután az éppen soron következő éneket is elénekeltük, és meghallgattuk (felállva) a szószékről hangzó alapigét, a lapot elteszem a táskánkba.

Az igehirdetés, amire egész nap vártam. Nagyon érdekes, tartalmas és lelkesítő, élő. Nem monoton, inkább nyugtalan. Nem békét hozó, inkább felbolygató, felzaklató. Igen, igen pont olyan, amilyenre vágyakoztam. És ráadásul még értem is. Csodálatos érzés. A legfőbb rész végén imádság, majd újabb ének következik. És az istentisztelet végén egy hosszú, lélekbe markoló imába belefoglalja a lelkész minden mondanivalónkat. Hát ezt is nagyon jól eltalálta! Végül áldás és a 293-mas ének első versszaka.

Kifelé menet - a lelket gyönyörködtető orgonajátékot hallgatva - kezet fogok a lelkésszel, aki hogylétünk felől érdeklődik. Ez is jóleső melegséggel tölti el a tisztes földi halandó szívét.

Hazafelé az úton végiggondolom az egészet és rádöbbenek: Igen, igen nekem ma is adott valami pluszt ez, legközelebb is eljövök. Ezzel a örömteli érzéssel érek haza és rádöbbenek, hogy nem is olyan nagy áldozat ez, mint ahogy még reggel gondoltam. Sőt!

"::Nyomtatható változat::":http://www.lutheran.hu/z/honlapok/dabas/04/prog/istentisztelet?print=1