1%

Hány hívő érte el az égi célt, Hű volt, kitartott, harca véget ért: Ó, Jézus, áldva légy e szentekért! Halleluja! Halleluja! Halleluja! Kőszáluk, váruk voltál szüntelen, Míg tartott itt lenn a nagy küzdelem. Fény voltál, csillag a vak éjjelen. Halleluja! Halleluja! Halleluja! Bár vívná harcát minden gyermeked Oly híven, bátran, mint e győztesek, És velük zengné majd az éneket: Halleluja! Halleluja! Halleluja! Mert már itt halljuk harcon, éjen át Győzelmi ének távol dallamát. Új erőt hányszor ez az ének ád! Halleluja! Halleluja! Halleluja!

Ó, áldott egység! Boldog, szent sereg! Még mi itt küzdünk, ők ott fénylenek. Mind egyek mégis benned és veled, Halleluja! Halleluja! Halleluja! Ott zeng az ének, itt még könny pereg, Míg Krisztus napja győz az éj felett, És akkor eggyé lesz a két sereg. Halleluja! Halleluja! Halleluja! Jő minden tájról, együtt énekel, És együtt ujjong, együtt ünnepel, Ó, hálaének, szállj az égbe fel! Halleluja! Halleluja! Halleluja! (Ev. Énekeskönyv 454. ének)

Az örök életre mutató novemberben s az eljövendő Úrra mutató decemberben gyakran gondolunk eltávozott szeretteinkre, márványkolosszusokkal díszített vagy jeltelen, elfeledett sírokban porladó emberekre, saját életünk kimenetelére vagy az emberiség várható jövőjére. Néhány bibliai tényt nem szabad elfelejtenünk, ha túl akarunk lépni a rózsaszín mítoszok szintjén, és szilárd talajt keresünk reménységünknek:

• Ha valaki meghal, annak *nincs szüksége* sem szeretetünk jeleire, sem más ajándékokra. A temetés - amit tartunk, a koszorúk - amiket a sírra teszünk, a könnyek - melyeket hullatunk, a síremlékek - melyeket építünk, és minden, amivel körülvesszük elhunyt szeretteinket - nem nekik szólnak. Nekünk, az ittmaradtaknak van rájuk szükségünk, a mi lelkiismeretünket nyugtatják, a mi szeretetéhségünket csillapítják, a mi hiányérzetünket enyhítik.
• Amit az életben elmulasztottunk - nem tudjuk helyrehozni, bepótolni, jóvátenni, kifizetni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek teherként kell, hogy ránk nehezedjenek, míg csak mi is el nem megyünk. Letehetjük őket: annak a kezébe, Aki kézben tartja az elhunytak életét és a mi életünket is.
• Sem *segíteni, sem befolyásolni* nem tudjuk azokat, akik elmentek. Ők nincsenek itt és nincs közük e világhoz. Nem kell nekik, amit mi adhatunk: sem tárgyak, sem imádság, sem áldozat. Szó szerint Isten kezében vannak: velük nem, hanem mindannyiunk közös Urával lehet kapcsolatunk.
• Nem azonos a *feltámadás az üdvösséggel*. Előbbi tény, amely mindenkire vár, s Isten szava nem minősíti "jónak" vagy "rossznak". Utóbbi pedig lehetőség, mely nem automatikusan, hanem áldozat - Jézus Krisztus kereszthalála - árán lehet a miénk.
• Hitünk ellentmondásai: meghaltak - és élnek; nincsenek - és léteznek; eltemettük őket - és Istennél vannak; hisszük a test feltámadását - és jelenidőben beszélünk a mennyről. Hogyan lehetséges mindez egyszerre? Isten teremtette az időt, mint világunk részét. Ő tehát, és mindaz, ami hozzá tartozik, nincs az időben. Ahogyan a kezdet "előtt" sem volt idő, úgy a vég "után" sincsen. Ezért mindaz, ami nála történik, nem nevezhető a mi értelmünkben "jövőnek". Mondhatjuk azt is: már van. S mindaz, amit Isten tenni "készül" a "jövőben", nem "idő kérdése", hanem kegyelem.