A komáromi földrengés 240. évfordulójára

A város lakosai még szenderegtek. A felkelõ nap különbözõ élethelyzetekben talált különbözõ sorsú emberekre. Volt olyan otthon, ahol a betegség volt az Úr, meghatározva a családtagok életritmusát. Volt otthon, ahol egy kis bölcsõ köré gyûltek hálás szívvel, köszöntve az új életet. Volt, ahol bõséges reggeli várt az ébredõkre, s volt, ahol a száraz kenyér maradékait kellett összekaparni a láda aljáról, hogy a családtagok ne üres gyomorral induljanak neki az új napnak.

Az a hajnal is úgy indult, mint a többi. De egy pillanat alatt egy érzés kötötte össze a lakosok szívét: a félelem. Hirtelen jött, berebbent az érzékszerveken keresztül az emberek tudatába, és eluralta azt. Felgyorsította a vér áramlását, szaporábbá vált a légzés, kikapcsolta az értékelõ gondolkodást, és nagyon mélyrõl felszabadította a legõsibb érzést: az életösztönt. Kiáltások és futó lábak dobbanása, recsegés és összeomló házak robaja. A föld závárjai megrendültek, tartóoszlopai megindultak.

Megindult a föld! 1763. június 28-át, Péter-Pál napját jegyezte Komárom városa. ?Tüzet és füstöt hányt magából a föld. A város valamennyi temploma, több száz lakóháza összeomlott. Összedõlt a városháza, tornyával és órájával a piactérre zuhant, embereket temetve maga alá. A Vág-Dunánál kénköves vizet hányt ki a föld mélye. A várban karvastagságú, kénkõszagú láng tört fel. 63 ember meghalt, sokan megsebesültek. " (Szénássy Zoltán: Rév Komárom)

A robaj után a külsõ csend ijesztõ volt, a lélek néma rettenését pedig felváltotta az egyre erõsödõ könyörgés. A krónikás így jegyzi fel: A Helvetica Confession levõ atyafiak közönségesen, a régi kálvinista temetõnek mondott helyen Istenünk haragjának engesztelésére sátort készítettek, melyben naponként háromszor összegyûltek, és a maguk közül jelentkezõ férfiak könyörögtek és imádkoztak a hívek seregével együtt. Hogy pedig a rendes istentiszteletre is alkalmas helyre tegyenek szert, s a levegõégnek mostohasága ellen is védelmet találjanak, deszkából készítettek hajlékot az Isten dicsõségére, amelyben a napi könyörgéseket végezték. Ebben a deszkából készült templomban, oratóriumban lelkész nélkül, maguk végezték imádságaikat?. Micsoda hit és Istenre figyelés, lelki vezetõ nélkül is. 1763-at írunk, Mária Terézia véreskezû ellenreformációját élik meg õseink. Lelkész nélkül is tudták, mi a dolguk: imádkozni és építeni!

1783-ban ismét megrendült a föld. Az anyagi kár ismét tetemes volt, de emberéletet nem követelt a rengés, mert a lakosok okulva a 20 évvel azelõtti eseményekbõl, ügyesebben elhagyták otthonaikat. Utórengéseket még sokáig észleltek városszerte. Miután II. József Türelmi Rendelete érvénybe lépett, gyülekezetünk vezetõsége így hívja meg tudós Péczeli Józsefet elsõ lelkészéül: ?Jöjjön csak nyugodtan Komáromba, Tiszteletes Úr, már csak néha reng a föld!" Õseink templomunk építése során is figyelembe vették a gyakori földmozgások lehetõségét. Templomunk mennyezetét - a látszat ellenére nem a hajó díszes szálfaoszlopai tartják. A templom falaiba beékelve 22 méteres szálfák feszülnek a tetõszerkezet alatt. Ezekre a szálfákra van felerõsítve vaskonstrukció segítségével a mennyezet, abból a meggondolásból, ha netalán egy újabb rengés az épületben találja a gyülekezetet, a mennyezet le ne szakadjon addig, amíg a közösség el nem hagyja a templomot. Tehát függõ mennyezet alatt tartjuk alkalmainkat.

Legyünk ezért is hálásak õseinknek, hogy - áldozatok árán, de reménységgel gondolva ránk, utódokra - tudtak maradandót építeni. Sokszor éljük át ma is veszteségeink fájdalmas véges emberi tehetetlenségét. nekünk is az ami az õseinknek: az ima és az építés. Az Isten megerõsít, és továbbvisz elõre az úton. Mert veszteségeink között is tudjuk: "Bár hegy halmok rengenének, miket égi kéz emelt, S indulása a nagy égnek végromlásra adna jelt: Ezt látva is el ne hidd, hogy ez a perc elveszít, Sion, addig meg nem dõlhetsz, míg oltalmad Istentõl lesz!" (394. dics. 3.vers)

Fazekas Zsuzsanna lelkipásztor