1%

Vannak emberek, aki úgy villannak csak át az életünkön, mint egy árnyék. Szinte észrevétlenül, alig-alig hagyva nyomot maguk után. Ha fel akarjuk idézni az arcukat, tétován keresgélünk emlékeink között, méltatlankodunk feledékenységünk miatt, vagy csak legyintünk: nem volt fontos.

Másoknak úgy ivódik be az arca a lelkünkbe, mintha odavésték volna. Érthetetlen erővel megragadnak, örökre megmaradnak nekünk. Valami megfogott bennük, talán megfogalmazni sem tudjuk, mi az, de érezzük, sejtjük vitathatatlan fontosságukat. Hatással voltak-vannak ránk, megváltoztatták az életünket. Lényük befolyásolja döntéseinket, a velük való találkozás mássá tett bennünket. Talán szavukkal, talán csendjükkel, talán tetteikkel feledhetetlenné váltak számunkra.

A szenvedő emberre azonban nem szeretünk emlékezni. Kicsit küszködő lelkiismerettel, de inkább elkerüljük. Ha már nem tehetünk érte semmit, igyekszünk nem gondolni rá. Mégis, élnek lelkünkben fontos képek ilyen próbák alatt roskadó, betegség, nehézség-szaggatta emberekről is. Mi őrzi meg őket bennünk? Miért más egyik ember, egyik helyzet, mint a másik?

A Golgota hegyén álló keresztek közül másképpen emlegetjük mind a hármat. Az elsőn függő lator saját fájdalmán kívül semmit nem fogott fel a körülötte lévő világból. Képe elhomályosult, ködbe veszett. Őrjöngő szitkozódása taszít bennünket, nem szívesen emlékezünk rá.

A másik szélső kereszten is gonosztevő függött. Múltját nem ismerjük, csupán az ítélete beszél valamelyest az életéről. Nem valószínű, hogy különb volt társánál. Talán éppen együtt követték el gaztetteiket. Szavaiból azonban azt látjuk, a szenvedésben nyitottabb, látóbb emberrel állunk szemben. Nem csupán magával, saját kínjával van elfoglalva, hanem észreveszi a mellette lévő másikat, a haláltusáját vívó Jézust is. Tisztább arccal ábrázolják a festményeken, és szebbnek, igazabbnak él bennünk is az ő képe.

És ott a felfoghatatlan is: Jézus, aki ugyanazt a büntetést kapta, aki ugyanúgy a kereszten függ vérezve és fuldokolva, ráadásul bűntelenül, és aki - ekkor is, ennek ellenére is - látja a környezetét. Átérzi anyja, Mária gyötrelmét, és gondoskodva róla, Jánosra bízza. Vigasztaló szóval felel a mellette küszködő latornak. Imádkozik a bűneit fel sem fogó tömegért és a kivégző osztag római katonáiért. Micsoda széles látókör ez, micsoda felfoghatatlan nagy ölelés a világ felé!

Időnként kifelejtjük az emlékezésből a két latort, mert történetük nem érint bennünket, de ő mindörökre kitárta a karját, törődött velünk, hogy mindenkit magához vonzzon. Róla szól a nagyhéten és húsvétkor sok-sok csatornán át minden. Követőknek hív minket is. Példájával beszél az életről, amit oly gyakran tanácstalanul szemlélünk. Nyitottabb, látóbb emberré szeretne tenni. Engedjük, hogy lénye megragadjon, átjárja lelkünket, megváltoztassa életünket.

Füller Tímea