1%

Az emberek általában csupán valamilyen lelkipásztori szolgálat közben - legtöbbször temetésen - találkoznak pappal. Pedig egyházunkban több olyan lelkész is szolgál, akik hivatásuk mellett szakértelemmel vagy annak hiányában, de mégis valamiféle különleges érzékkel értenek egy-egy mûvészeti, természettudományi vagy mûszaki szakterülethez. Vas megyében, Rác Miklós nádasdi lelkész személyében is egy ilyen talentummal megáldott embert ismerhetünk meg. Õ a fafaragást mûveli. Azért fogalmazok így, mert amint a szakértelemre terelõdik a szó, õ szerényen leszögezi, hogy nem ért hozzá. Így viszont a kívülálló számára még jobban kitûnik tehetsége.

Családjában hagyomány, hogy a parókia környékén felmerülõ munkákat - igaz, sokszor csak megbütykölés szintjén - a férfiak végzik el. Édesapja szakonyi lelkészként festett, rajzolt. Nagyapja tanító volt, õ tudott faragni. Rác Miklós szerényen bevallja, hogy addig legfeljebb csak ceruzát faragott, amíg 1981-ben fel nem fedezett egy fából készített, kifaragás elõtt álló oltárt a nádasdi templom padlásán. Eredetileg a század közepén készülhetett, és amikor a faluban élõ gyülekezet még csak fília volt, az iskolaépületben a vasárnapi istentiszteleten használtak is. Az államosítás után a megszervezõdött anyagyülekezet vett egy épületet, amelyben az istállóból alak&iallóból alakítottak ki templomot. Ide a magassága miatt nem fért be a régi oltár, egyszerûbb volt gipszbõl készíteni egy másikat. A lelkész már tizenöt éve - 1966 óta - szolgált alatta a templomban, amikor lehozta a padlásról a porosodó mûtárgyat. A tetején található kereszt, valamint egy kopjafák leírását tartalmazó könyv alapján megtervezte és kifaragta oszlopain az üdvösség motívumait. Ha ez a lehetõség nem adatik neki, talán a mai napig nem derül ki, hogy van érzéke a fa mûvészi megmunkálásához. A konyhában dolgozott alapvetõ szerszámokkal, és fél év alatt sikerült befejeznie. Ahogy õ mondja, ez "amúgy paposan készült, mert a gyülekezet ugyan tudott róla, de nem lett megkérdezve a végsõ formájával kapcsolatban". Amikor a helyére került, örömmel fogadták a hívek.

A kopjafákról szóló könyvbõl megtanulta, hogy minden motívum jelent valamit, és ezeknek nem szabad szemben állniuk egymással, ütniük egymást. Kifaragott ábrázolásait lefényképezte és a gyülekezetben diavetítéssel egybekötve elmondta ezek jelentését. Hamar híre ment a környéken ennek az alkotásnak, és felekezetre való tekintet nélkül jöttek a kollégák megrendeléseikkel. Így készült el az elmúlt évtizedek folyamán a magyarszecsõdi református templom úrasztala és lámpatestei, a püspökmolnári evangélikus imaház (egyébként iskolaterem) oltára, a nádasdi iskolaemlékmû díszeinek és feliratának faragása, lámpatartók Kõszegre, valamint gyertyatartók, kopjafák, és saját házának kerítése halmotívummal.

Legújabb munkája is Nádasdot díszíti. A falu millenniumi emlékbizottságának tagjaként õt kérték fel, hogy legyen felügyelõje a helyi falumúzeum és közösségi ház bejáratához tervezett vasi kapu elkészítésének. Tisztában volt vele, hogy szakembereket (asztalost, bognárt stb.) kellene irányítania, de ha õ maga sem tudja mit kell tenni, akkor hogyan adhatna utasításokat. Tanulmányozta a tervet és végül megcsinálta egyedül. Az igazi próbatétel az volt számára, hogy májusban operálták a lábát, és augusztus 20-i ünnepségre már készen kellett lenni a kapunak. A tervekkel kapcsolatban mosolyogva említi, hogy az elõírásoknak megfelelõen készült: szelídgesztenyefa kellett volna hozzá, de mivel nem volt elég, így - az elõírásoknak megfelelõen - a gesztenyefa alatt faragta a kertben. Amikor újra a szakértelemre és a talentumra terelõdik a szó, Rác Miklós elmondja, hogy az õrségben az emberek vérében van a fafaragás, hiszen - a református vidék jellegzetességéhez híven - ha valaki meghalt, valamelyik rokonnak három nap alatt kopjafát kellett faragnia a sírra.

A lelkész szinte szégyenkezve beszél alkotásairól, hiszen õ elsõsorban pap, akinek más a feladata. Nem fogad el pénzt a munkáiért, hiszen õ nem iparos szakember. Csupán barátságból készíti ezeket. Õ nem betonozással, festéssel, vagy más társadalmi munkával, hanem ennek a kapunak a kifaragásával járult hozzá Nádasd szépítéséhez. Egyházáért, az evangélikusokért tette, de a katolikusok is büszkék rá.

Munkáinak célja elsõsorban nem az a természetes emberi vágy, hogy valami kézzel foghatót hagyjon az utókorra. Inkább azt tartja fontosnak, hogy az emberek ne riadjanak el az egyháztól, paptól, vallástól. Munkáit látva legyen bennük jó emlék, tagadva a közmondást, és utalva e cikk elsõ mondatára, miszerint pappal legyen jó érzés találkozni!

Menyes Gyula