Igen tisztelt Egyházmegyei Közgyűlés!

Kedves Testvérek!

Esperesi szolgálatom felvételének napján elgondolkodom azon, vajon mit is jelent a reám bízott feladat. Mindenekelőtt azt nehéz meghatározni, hogy megnevezésében melyik jellegét lehet kiemelni: esperesi cím, rang; esperesi tiszt, tisztség; esperesi szolgálat vagy megbízatás? Leginkább az utóbbi meghatározást érzem megfelelőnek, hiszen nem járul hozzá különleges aacute; különleges ordináció, hivatalos és szent kiküldés, hanem mondjuk így - adminisztratív megbízás egy olyan feladatra, amely lényegében nem takar mást, mint a lelkészi munka. Régi típusú személyi igazolványomba a foglalkozásom helyén továbbra is a "lelkész" szó fog állni. Ezt tartom a legfontosabbnak. Nálam bölcsebbektől tanultam, hogy ennél a hivatásnál nincs nagyobb és magasztosabb.

Ezért, amikor székfoglalómban az esperesi szolgálatról beszélek, nem teszek egyebet, mint a lelkészi feladatokra koncentrálok olyan kiegészítéssel, hogy érzem a felelősséget az egyházmegyében folyó lelkipásztorolás, igehirdetés, egyházi munka iránt.

Bevezetés

Sok anekdota kereng a lelkészek között azokról az előttünk járó szolgatársakrólute; szolgatársakról, akik sajátságos személyiségükkel, egyéni gondolataikkal beírták magukat egyházunk történelemkönyvébe. Mi - lelkészek - is mindnyájan tudnánk történeteket mesélni saját szolgálatunkról (tragikus és komikus helyzetekről templomban, temetőben és családi otthonokban). Gyülekezeti tagok is őriznek emlékükben kínos vagy nevetséges jeleneteket, amelyek akarva-akaratlanul megrajzolták előttük lelkészük személyiségét. Megszólalásommal nem ezeknek a csekély hasznú elbeszéléseknek a számát igyekszem szaporítani, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy míg a régiekről szóló mesék a lelkészek szellemességéről, a gyülekezeti tagok fogékonyságáról és egyházszeretetéről tanúskodnak, a mai történetek - úgymond a "szakma" szégy "szakma" szégyenéül - a hívek tudatlanságáról és az egyházról alkotott téves felfogásáról árulkodnak. Amikor gyülekezeteink jövőjéről gondolkodunk, nem árt figyelemmel kísérni ezeknek a történeteknek a fő témáit is!

Az, hogy a közvélemény milyen módon ítéli meg egyházunk szolgálatát (szolgáltatását), elsősorban azon múlik, hogyan végezzük mi magunk a reánk bízott küldetést. Egyházmegyénk élén legfontosabbnak érzem az azon való munkálkodást, hogy a lelkészek és a gyülekezetek józanul lássák helyüket a fogyasztói társadalomban, a szolgáltatást váró közvélemény kísértésében.

A lelkész mint pizzafutár

Évtizedek óta hangozt Évtizedek óta hangoztatjuk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház: szórvány-egyház. Ezt kezdetben sajnálkozva, tragikus tényként ismertük el, ma azonban szinte erényt kovácsoltunk a szükségből. Híveink kis falvakban szétszórva élnek, sok esetben követhetetlen a mozgásuk egyik településről a másikra. Ez különösen is jellemző Dunántúlra: a Somogy-Zalai, a Tolna-Baranyai, a Vasi és a Veszprémi Egyházmegyére. Meg kell keresnünk azokat, akik igénylik a lelkigondozást. Utánuk kell menni, mert ők maguktól nem jönnek el a templomokba - pedig nagy szükségük van az útmutató, bátorító, vigasztaló evangéliumra. Fíliai istentiszteleteink száma megszaporodott. Sok esetben csupán havonta egyszer jutunk el egy-egy községbe. Ez régen is így volt. Csakhogy akkoriban a helyben működő egyházi iskolák tanítói vasárnapról acute;rnapról vasárnapra megtartották az alkalmakat, és különlegesen nagy esemény volt, ha időnként maga a lelkész is megjelent közöttük. A kántor-tanítók hiánya miatt ma elmarad ez a rendszeresség. Ha egy istentisztelet elmarad, olykor azt is jelenti, hogy akár két hónapig sincs kapcsolat a kis falvakban élő evangélikusokkal. A régi gyakorlat kikopott a gyakorló keresztyénekből, amikor km-eket gyalogoltak a legközelebbi templomig. Az idősebbek még emlékeznek arra az időre, amikor feketéllett az út a Ság és Cell között a templomba igyekvő tömegtől. Évekkel ezelőtt temettem el azt a bácsit, aki Egyházashetyéről gyalog ment el minden vasárnap a kissomlyói istentiszteletekre, de ott volt mindig a helyben havonként megtartott könyörgéseken is. Nem hivatkozhatunk a fiatal generáció hiányára, az elöregedő gyülekezetekre! Nem értem azt, hogy annartem azt, hogy annak idején hogyan tudtak összegyűlni a szétszórtságban élő evangélikusok, amikor még sem buszjárat, sem autó nem volt. Miért kell éppen most a lelkészeknek "kiszolgálni" a híveket?! Nem éppen mi ismerjük el azt, ami ellen küzdünk? Nem éppen a gyülekezetek szétszórtságát tartósítjuk azzal, hogy a helyi alkalmak megtartásával a híveket összegyűjtő templomtól tartjuk távol őket? A gyülekezet aktívvá tétele fontos feladat!!! (Talán éppen úgy, hogy egymást elhozzák a gyülekezet közösségébe.)

Megítélésünk a szolgálatot (szolgáltatást) kérők között

Olyan társadalomban élünk, amelyben szolgáltatást várnak el az emberek az egyháztól is. Nem csoda, hiszen mi is követelünk! (Hozzáteszem: Jézus sosem Jézus sosem tette ezt. A hozzá való csatlakozás önkéntes volt annak idején, és most sem lehet ez másként!) Az egyházfenntartói járulék is önkéntes, erre különösen is nagy hangsúly teszünk. Csakhogy majdnem kötelezővé tettük a havi 1 %-os "tagdíjat". Bizonyos értelemben ez érthető is, hiszen magunk is tapasztaljuk, hogy híveink nagy többsége messze nem jövedelmének arányos részét ajánlja fel Isten dicsőségére! Ha azonban előírásaink vannak, már joggal várhatja el valaki, hogy a befizetett pénzéért megkapja a "neki járó" szolgáltatást.

"A férjemről is ide fizetek, úgyis maga fogja eltemetni!" - hallom nem egyszer. Ez a megnyilvánulás felveti bennem annak a kérdését, hogy mitől is függ az egyházhoz tartozás. Tudom, hogy ezt törvényben kell szab&aate;nyben kell szabályozni, de valóban az a helyes felfogás lelki értelemben is, amit hatályba lépett új törvényeink elég szűkszavúan fogalmaznak meg az egyháztagságról? "A Magyarországi Evangélikus Egyház tagja az a magyar állampolgár és az a Magyarországon élő személy, aki keresztségben részesült, az evangélikus egyháznak a Szentíráson alapuló hitvallásos tanítását elfogadja, vallja, és képességei szerint megtartja. Az egyháztagság rendesen egyházközségi tagságban valósul meg. Az egyházközség tagja az az egyháztag, aki annak gyülekezeti életében és fenntartásában lelki, szellemi és anyagi erejéhez képest részt vesz és általában az egyházközség területén lakik." (MEE I. tv. 9-10. §.) Félő, hogy ennek értelmében elsősorban az lesz a m elsősorban az lesz a mérce, hogy ki mennyit fizet a gyülekezet pénztárába. Lelkészként, s ezután már esperesként is, azon fogok fáradozni, hogy ez ne így legyen. Sokszor eszembe jut ez a régi mondás: "akinek a szíve megnyílik, annak a pénztárcája is megnyílik." Fordítva nem igaz ez az állítás. Isten Szentlelkét kell kérnünk, hogy szolgálatunk nyomán a szívek nyíljanak meg, s akkor nem lesz szükség előírásokra, szankciókra, diszkriminatív döntésekre!

Felelősséggel és elkötelezéssel

Az egyházi munka különböző területein találkozunk azzal a problémával, hogy esetenként rutinszerű kazuális szolgálatokat kell végeznünk. A kérdés az: kell-e egyáltalán ilyen módon állni a dolgokhoz?! Budapesti lelkészi gyakorlatomban nem egyszer fordult elő, hogy sz&zer fordult elő, hogy számomra teljesen ismeretlen személyeket kellett eltemetnem. Nem volt jó érzés. Nem azért, mintha nem tudtam volna Isten általános érvényű igazságait megfogalmazni - és azok alapján némileg megszólítani a gyászolókat, hanem azért, mert nem ismertem a család lelki és vallásos gondolati hátterét, nem tudtam igazán jó lelkiismerettel és felelősséggel a szemük elé kerülni.

Kicsit más a helyzet az esketések és a keresztelések esetében. Az előzetes beszélgetésre, tanításra, lelkigondozásra nagyobb a lehetőség. Hadd mondjak el egy régi példát, amit sokszor emlegetek! Dunaharasztiban helyettesítettem. Az istentisztelet előtt néhány perccel érkeztem, ahol már várt egy család, egy édesanya: karján egy néhány hetes kisbabával. Bejelentették: most lesz a gyermek megkeresztelve. ermek megkeresztelve. Megrökönyödésemet látva - mintegy magyarázatként - ez mondták: "most van együtt a család". Erre én azt válaszoltam, hogy egy keresztelés előtt legalább egy alkalommal beszélgetni szoktam a szülőkkel, keresztszülőkkel ennek az eseménynek a lényegéről, és az ígéretet tévők felelősségéről. Mivel már beharangoztak, elkezdtük az istentiszteletet. Amikor a befejező imádsághoz értünk, kihirdettem, hogy most keresztelés lesz, de kérem a testvérek türelmét, előtte még beszélgetnem kell a rokonokkal. Ezt megértéssel fogadták, és türelemmel megvártak minket, míg elvonultunk a lelkészi hivatalba, és elbeszélgettünk. Ezt követően folytatódott az istentisztelet a keresztelés liturgiájával. Nem biztos, hogy helyesen cselekedtem. Egy azonban biztos: a család nem fogja elfelejteni ezt az esetet, s talán ezt az esetet, s talán elgondolkodnak azon, miért tartottam fontosnak ezt a beszélgetést.

Mire való az egyház ceremóniája?

Az imént elmondottak után talán jogos a kérdés. Jegyesoktatások során általában megkérdezem a fiataloktól, miért kérik a templomi esküvőt. Legtöbbször ez a válasz: "azért, mert az olyan szép; azért, mert ez úgy illik; azért mert a szüleink ragaszkodnak hozzá, stb.". Újabban legalább is helyi viszonylatban - az a probléma is felvetődik, hogy mi legyen előbb: a templomi esküvő vagy a polgári házasságkötés? Természetesen ez nem teológiai problémát jelent, hanem annak a praktikus meggondolásnak a felvetését, hogy így esik útba a násznépnek… Ha azonban komolyan vesszük azt az evangélikus gyakorlatot, hogy polgárilag megkötött házasságot álduacute;got áldunk meg, akkor nem lehet problémafelvetés nélkül belemenni ebbe a megoldásba!

Egyházi szolgálatunk valóban csak egy-egy családi esemény pompájának emelését jelenti, vagy súlya van a keresztyén családok életében, gondolkodásában? Ez nem törvények kérdése. A lelkészek és az egyházhoz közel álló hívek tanítói feladata, hogy a gyülekezet közösségében rámutassanak az egyházi cselekmények lényegére.

Focimeccs helyett temetésre…

"Tisztelendő Úr! Siessen a temetéssel, mert focimeccs lesz!" Ezzel a mondattal fogadtak egyszer a temetkezési vállalkozók egy faluban. Számukra rutinmunka - talán a lelkészeknek is néha, sajnos. Azt azért kissé váratlannak és szokatlannak éreztem, hogy a végső búcsú alkalmát alá ute; alkalmát alá lehet rendelni egy - bár a falu népét egyként megmozdító, mégis csak - evilági eseménynek. Jó lenne tisztán látni, milyen elvárások élnek az emberekben a lelkészi szolgálattal kapcsolatban, és azt is, milyen súlypontokra kell figyelnünk temetések kapcsán, vagy bármilyen más megnyilvánulásunkkal kapcsolatban. Megjelenésünk komolyságát veszélyezteti, ha nem adunk hangot annak, hogy az emberek gondolkodásában megfordultak, kicsavarodtak az értékek, és számukra az egyház is beleolvadt a szolgáltatások sokszínű kínálatába. Tudatosítanunk kell, hogy a lelkész ténykedése nem az alapszolgáltatás kiegészítése, nem a luxus-kivitel része, hanem lényegében és tartalmában egészen más, hiszen nem emberektől függő, nem emberek által meghatározható igények kielégícute;nyek kielégítésére szolgál, hanem Istentől kapott küldetésünk egyedi és helyettesíthetetlen gyakorlása azok számára, akik iránt felelősséggel tartozunk.

Megítélésünk a gyülekezeti tagok (a nézőközönség tagjai) között

Mellőzve a konkrét példákat, néhány szóban hadd térjek ki arra, hogyan vélekednek gyülekezeti tagjaink az általunk végzett szolgálatról! Szomorú tapasztalat, hogy például karácsonykor - az egyébként lelkesítő tömegben - csak itt-ott akad egy-két felnőtt (a tiszteletre méltó kivételekről nem beszélve), aki együtt énekli a lelkésszel és a kántorral a jól ismert karácsonyi énekeket. Miért is jönnek el akkor a templomba? Azért, hogy végignézzék a gyermekek műsorát, hogy végignézz&e, hogy végignézzék a lelkész mozgását az oltártérben, a szószéken, és esetleg meg is hallják a szavait. Az üzenet nem mindig jut el a szívekig, azt azonban hónapokig mesélik, ha a lelkész eltévesztette a Miatyánk szövegét, ha leejtette a zsebkendőjét. Kicsit komolyabbra fordítva a szót: az is megesett, hogy a figyelő füleket nem kerülte ki az a hálaadó imádságom, amit akkor mondtam el, amikor egy súlyos baleset után felépült fiatal el tudott jönni a templomba. A botránkozást az okozta, hogy az említett testvérünk történetesen évek óta nem fizetett egyházadót. (Ugyanaz jár-e neki is, mint azoknak, akik rendesen megfizetik a meghatározott összeget???)

Krisztusról való tanúskodásunk jele lehet az, ha nem vesszük fel az arcunkba dobott kesztyűt! Mesterünk sem volt hajlandó alkalmazkodni kortársai földhöz ragadt gond földhöz ragadt gondolkodásához, hiszen Ő éppen egy másfajta értékrendet képviselt, Isten szeretetének egyetemes érvényességét testesítette meg szelídségében, mindenki fele való odafordulásában és az egész emberiségért vállalt áldozatában.

Végezetül egyetlen kérdés marad még:

Hová lesz az egyház, ha nem szolgáltatunk?

A szolgáltatás lényege, hogy azt kíséri figyelemmel, mi a piac igénye; mi az, ami kifizetendő, ami üzleti szempontból rentábilis. Ha a szolgáltatás nem felel meg a vevőkör igényeinek, népszerűtlenné és fölöslegessé válik, s végül tönkre megy. Ha ilyen módon gondolkodik az egyház is (belülről és kívülről egyaránt), valóban nem lesz virágzó vállalkozás. &qullalkozás. "Akkor elfogyunk?" - tesszük fel a kérdést. Egyre inkább azt látjuk, hogy az egyház hagyományos megjelenési formái taszítják a fiatalokat, az újabb nemzedékeket, amelyek azonban gyülekezeteink jövőjét jelentenék. Zavarja őket a fekete Luther-kabát, az elnyújtott, elavult éneklés, az istentiszteleti liturgiára erőltetett komolyság. Új formákra, új megszólításra várnak, amelyen keresztül ők is megtalálhatják kapcsolatukat Istennel.

Ezzel kapcsolatban pedig felvetődik a kérdés: vajon rosszabb vagy jobb lesz-e a helyzet, ha következetesen elzárkózunk a "szolgáltatás" elől, ha az ilyen jellegű igények teljesítését egyértelműen megtagadjuk? Úgy érzem, a helyes mértékek és határok megtalálása egyéni lelkipásztori felelősség. ezért van nagy szüks&eért van nagy szükség arra, hogy egyházunk tanítását, Jézus evangéliumát jól ismerő és szívükben forgató szolgatársak álljanak Urunk aratásába, hogy józanul és Isten Lelke által vezetve alakíthassák ki egyházközségükben a gyülekezeti élet gyakorlatát.

Befejezés

Milyen küldetésben állunk? Az egyetemes misszió, az egész emberiség Krisztushoz vezetése a feladatunk az evangéliumhirdetés, a szeretetszolgálat által. Az ige üzenetének továbbítása nem csupán tanítást, a szószék magasságából elhangzott szózatot jelenti, hanem a személyesen átélt, a szívből tanúskodó hit bizonyságtételét. A kazuális funkció pedig nem keverhető össze a felebarát iránt végzett szeretetszolgálattal. Neszolgálattal. Nem a gyülekezeti tagok, hanem Jézus Krisztus szolgálatában állunk. Arra vagyunk hívatva, hogy az Ő parancsának engedelmeskedjünk, s olyan munkát végezzünk, amellyel az Ő akaratát és dicsőségét szolgáljuk!