1%

Lk 18,10-14 Bük
(Róm 3,20-26) 2004. november 14.
Gyülekezeti ház megáldása

Alázatos hálaadás az üdvösségért

Bevezetés: A mai ünnepen Isten házáért adunk hálát. Isten házából megyünk majd át Isten házába: a templomból a megújult gyülekezeti házba, amely - reménységünk szerint - ugyanúgy szentélye lesz az evangéliumnak, mint ez a templom. Legyen mai ünnepünk tárgya tehát ez a bevonulás. Kérdezzünk rá saját magunkra: Milyen szívvel, milyen lélekkel lépünk be arra a helyre, amelyet Isten dicsőségére készítettünk, amelyet azért alakítottunk ki, hogy ott hozzá kerüljünk még közelebb?

Az ilyen ünnepek szerves része az ünnepi közgyűlés, amelyen elhangozhatnak nevek, számok, események, amelyek jelzik a munkák menetét, az elért eredményeket. Felhívhatjuk a figyelmet szolgálatkész testvérekre, adakozókra, lelkiismeretes szakemberekre, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy a gyülekezet terve megvalósuljon. Köszönet hangzik el azoknak, akik kezükben tartották az irányítást, akik gondoskodtak a jó előmenetelről. Ez így szép és így ékes a keresztyén közösségben!

A felolvasott ige azonban figyelmeztet arra, hogy hálaadásunkban el ne tévedjünk! Nehogy elvétsük a célt! Az egyháznak ugyanis nagy kísértése, hogy azt gondolja: akkor épül, szépül, gazdagodik a gyülekezet, ha szép a temploma, ha korszerű közösségi foglalkozásokra alkalmas épülete van, ha jó ránézni őseink szépen felújított örökségére. Természetes, hogy ezek a beruházások jelzik egy-egy gyülekezet élni akarását, elevenségét és tettrekészségét. Mindennek azonban csak akkor van értelme és egyházépítő szolgálata: ha a munkák során megtapasztaljuk az együtt szolgálók támogató közösségét, ha ez az összefogás, közös akarat továbbra is megmarad és erősödik, s ha az elért eredmény feletti öröm egységbe kovácsolja a híveket.

Igaz-e a hálaadásunk? - tehetjük fel az első kérdést. Ha a felolvasott példázatban szereplő farizeus hálaadására tekintünk, nyilvánvalóan látjuk annak hamisságát. Messziről látszik, hogy ez az ember nem őszinte! El van telve önmagától, dicsekvésétől csak úgy feszül a mellénye! Felsorolja jótéteményeit, igazolja, hogy Isten törvényei szerint éli életét, sőt még többet is tesz, mint amennyit tőle a Tóra megkövetel!

Ez így egyértelműnek látszik, de nézzük csak végig alaposan mindazt, amit magáról mond a farizeus! "Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek." Talán nem mond igazat? Dehogynem. Bizonyára senki nem is vonta kétségbe ezt, hiszen úgy gyakorolta vallásosságát, ahogy erről Jézus is beszélt: kiállt az utcasarkokra, kürtöltetett maga előtt, amikor jót tett, amikor kegyességét gyakorolta.

Jézus nem is ezért marasztalja el őt, hanem a hálaadása miatt! Nem azért adott hálát, hogy volt ereje megtartani a törvényt. Nem azért adott hálát, mert készséges szívet kapott a adakozáshoz. Nem azért adott hálát, mert erős hittel ajándékozta meg őt az Örökkévaló! Hálaadásának ez volt a tartalma: "Nem vagyok olyan, mint az a vámszedő!"

Isten igéje bennünket is figyelmeztet. Van okunk hálaadásra - de nem azért, mert valamit elértünk: nem azért, mert most gyönyörködhetünk munkánk eredményében; nem is azért, mert megszépült környezetben gyűlhetünk össze Isten igéjének hallgatására. Hálaadásunk tartalma az lehet, amit Pál apostol egyszer így fogalmazott meg - saját gyengeségének tudatában: "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem" (Fil 4,13).

A vámszedő alázata az igazi hálaadás! Ez az ember is istentiszteletre érkezik a templomba, de már a belépése is élesen megkülönbözteti a farizeustól. Hátul marad, szemét sem meri az égre emelni. A kor szokása szerint jelzi bűntudatát: a mellét verve imádkozik: "légy irgalmas nekem, bűnösnek". Magatartása egyáltalán nem mutat arra, hogy bármiféle hálaadás lenne a szívében. Bizonyára nemcsak lelke gyötrődik vétkei miatt, hanem hétköznapi életében is érzi magán Isten ítéletét.

Imádsága rövid: nincs sok mondanivalója - nincs mivel dicsekednie. Egyedül Isten irgalmában bízhat. S ez a felismerése menti meg őt. Benne tudatosul az üdvösség egyedüli útja, a farizeus ezt nem látja?

Azért vannak templomaink, gyülekezeti házaink, hogy Istennek erről a szerető, mentő kegyelméről győződjünk meg. Nem véletlen, hogy eleink olyan hatalmas katedrálisokat építettek. A büki templom talán nem sugallja ezt a kontrasztot ember és Isten között, de aki számára ez a templom jelenti Isten házát gyermekkora óta, bizonyára emlékszik még arra, milyen magasnak tűnt az oltártér korlátja, a szószék, a karzat. Tavaly - amikor Gáncs Péter püspök beiktatásán vettem részt a békéscsabai nagytemplomban - életemben először remegtem meg kicsinységem tudatától, amikor a harmadik karzatra felmászva lenéztem a mélybe. A most megújult gyülekezeti házon sokak keze munkája látszik. Bizonyára vannak olyan testvérek, akik most - átvonulva - meg is mutatják szeretteiknek: ez a karnist én szereltem fel, ezt az ablakot én takarítottam. Munkánk, fáradozásunk által mienk lett ez a ház. Mégsem felejthetjük el, hogy benne a hatalmas Isten vesz lakozást, aki előtt mindig csak alázattal hajthatjuk meg a fejünket, és csak ezekkel a szavakkal léphetünk elé: "Irgalmazz nekem, bűnösnek!"

Ez a bűnvallás jelenti az igazi hálaadást, hiszen azzal a bizalommal mondhatjuk ki, ahogy a vámszedő is kimondta: Isten szeret minket, javunkat akarja, és megkegyelmez a bűnbánó bűnösnek! A példázatot Jézus úgy mondta el, hogy hallgatói érezzék benne: az a kegyelem, amelyben a vámszedő reménykedett - Jézus személyében adatott a világnak. ő az, aki által mienk a kegyelem és az üdvösség. Ezért adunk hálát!

Az alázatosaké tehát az üdvösség. A farizeus mindent azért tett, hogy megszerezze maga számára az üdvösséget. Önzésével, felsőbbrendűségének érzékeltetésével viszont éppen eltávolodott Isten kegyelmétől! S a példázat ebben is figyelmeztet minket. Nem az összehasonlítás számít! Isten nem egymáshoz mér bennünket, hogy ki a kevésbé, ki a jobban bűnös. Isten bennünket Jézus Krisztus áldozatához mér. S ma - az ítélet vasárnapján - ezért jó megtapasztalni, hogy a mennyei Atya neki adja át az ítélkezés jogát. Nem magunknak kell bizonyítanunk alkalmasságunkat az örök életre, hanem annak elfogadásáról kell tanúskodnunk, hogy Jézus értünk is meghalt, és nekünk is kinyitotta a Mennyország kapuját.

William Barclay írta le ezzel az igével kapcsolatban: "A mennyország kapuja olyan alacsony, hogy azon csak térden csúszva lehet átjutni." Ezt a magatartást tanúsította a példázatbeli vámszedő, és ezt a magatartást várja tőlünk is.

Befejezés: Amikor most újra megnyitjuk a megújult gyülekezeti ház kapuját, nem az a célunk, hogy diadalmenetben vonuljanak be rajta azok, akik azt széppé tették, hanem azért imádkozunk, hogy bevonuljon rajta a Dicsőség Királya, aki előtt alázattal meghajolhatunk. Adja Isten, hogy a megújult gyülekezeti ház úgy szolgálja ennek a közösségnek a lelki épülését, hogy egy-egy alkalom után ki-ki megigazulva térhessen haza?

Ámen