1%

2Tim 4,7-8 Sárvár
2004. november 1.
Temetői evangélikus urnás kápolna megáldása

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem,
a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem
az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr,
az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem
mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését."

Emlékezzünk!

Bevezetés: Amikor belépünk egy temetőbe, lelkünkben visszhangzik a latin mondás: "Memento mori! - Emlékezz a halálra!" Emlékezésünknek jelei is vannak: virágok, koszorúk, égő gyertyák, mécsesek. Ilyen időtájt messziről fénylik már a temető. Igen: ezekben a napokban sokan emlékezünk. Olyan embertársainkra emlékezünk, akik előttünk jártak térben, időben, testben és lélekben. Emlékezünk híres emberekre, akikre felnéztünk, akiket példáknak tekintettünk, akiktől sokat tanultunk. Emlékezünk rokonokra, akik időben jártak előttük, akiktől nemcsak anyagi javakat örököltünk, hanem szokásokat, hagyományokat, szellemi és erkölcsi értékeket; akiktől szeretetet és hűséget tanultunk. Ismerősökre emlékezünk, akiket kedveltünk, akikhez ragaszkodtunk, akik életünk részeivé váltak - s akik most hiányoznak nekünk.

A temető az emlékezés helye, de vajon miért van kápolna egy temetőben? Nem csupán azért, hogy halottainkat felravatalozzuk, és innen kísérjük el őket utolsó földi útjukra. A kápolna az igehirdetés helye, ahol újra meg újra megszólalhat a Feltámadottról szóló tanúságtétel. Jézus Krisztust hirdetjük, aki által van reménységünk a halál után is.

Ma is emlékezünk. Nemcsak azokra, akik haláluk után is élnek még a szívünkben, hanem Jézusra és az ő váltságművére. Emlékezünk Pál apostolra is, aki ennek a Jézusnak volt a tanúja. Hallgassuk hát az ő vallomását!

Vallomás önmagáról. Pál érzi: élete vége felé jár. Képzeletben újra bejárja rögös életútját. Számot vet cselekedeteivel, elért eredményeivel. Különös, hogy ő - akiről azt tudjuk, hogy a legutolsó bűnösnek vallotta magát leveleiben - most az érdemeit sorolgatja. Büszkén említi meg, hogy bár sok kísértés érte, futását mégis elvégezte és a hitet is megtartotta. Vajon miért olyan fontos számára, hogy ezt a pozitív élményét emelje ki életéből? Könnyen megértjük, ha saját utunkra gondolunk. Milyen rossz lenne, ha úgy kellene visszagondolnunk földi vándorlásunkra, hogy semmi jót nem tudnánk felmutatni! Milyen jó elkönyvelni, hogy nem volt hiábavaló az életünk.

Pál apostol is valami ilyesmit tesz: boldogan gondol arra, hogy sok kudarca, megvetettsége, megaláztatása ellenére mégis volt haszna küzdelmeinek. Mindezt azonban annak a tudatában teszi, hogy elért eredményei nem saját képességeinek köszönhetők! A Reformáció ünnepe utáni napon jogos felemlegetni Luther Mártont, aki éppen Pál apostol leveleiből tanulta meg, hogy a senki, az elveszett, a kárhozatra méltó embernek azért van mégis reménysége, mert hit által - kegyelemből - van üdvössége. Ez a sola gratia meggyőződés adhat erőt és bizakodást nekünk is, amikor ebben a kápolnában elhunyt szeretteinkre emlékezünk.

Vallomás Jézusról. Ki másról is lehetne beszélni, amikor a kegyelemről van szó? Hiszen az ő földi szolgálata által van szabadulásunk a nyomorúságból. S ha az ő életére tekintünk, megérthetjük, mi a kegyelem. Pál számára különösen nagy segítséget jelentett a megpróbáltatásokban annak felismerése, hogy Jézus élete is tele volt kudarcokkal. Hiába beszélt, hiába tanította legközvetlenebb barátait is; amikor súlyosra fordult sorsa, mind otthagyták őt! Jeruzsálem városa felé közelítve megtorpant, és elsiratta várost, mert nem ismerte fel meglátogatása idejét. Némán viselte a kínzást, a gúnyolódást, a keresztre feszítés minden gyötrelmét - úgy, ahogy azt a próféták megjövendölték. Búcsúbeszédében mégis imádkozott azokért, akik ezt tették vele. Könyörgött, hogy mégse legyen hiábavaló földi működése.

S lám: feltámadása után - a Szentlélek által - hitvallók, mártírok álltak az emberek elé, és vallottak róla - hirdették az evangéliumot.

Vallomás az örök élet reménységéről. Nem is lehet más középpontja az evangéliumnak. Különösen ezen a helyen, ahol a legközelebb állunk a halálhoz, s félelmünk a legerősebb az elmúlástól. Itt kell igazán és tisztán megszólalnia a feltámadás örömhírének, hogy támasza és útjelzője legyen a megfáradt és reményét vesztett híveknek.

Pál apostol szavaiból sugárzik a szilárd hit az örökkévalóságban. Tudja, hogy odaát jó helyen lesz. Bízik Isten ígéretében, és tudja: ez nemcsak reá vonatkozik, hanem mindazokra, "akik várva várják az ő megjelenését". Nem félelmetes így a halál, hanem inkább egy reményteli várakozás valami egészen újszerű életre, valami egészen különlegesre, amely tökéletes és tiszta, és amelyben az a legcsodálatosabb, hogy örökké tart - Isten közvetlen közelében. Szép énekünk két sora is erről vall: "Bízzál ember az Istenben! / Nála van öröm nagy bőséggel?"

Amikor elhunyt testvéreinket kísérjük el innen nyugvóhelyükre, vagy ha éppen ezen a helyen emlékezünk rájuk, bátorítson minket ez a bizonyosság!

Befejezés: Nehéz koporsó mellett állva, kisírt szemeket látva azt mondani: Ne sírjatok! Hiszen a veszteség, a fájdalom valóságos a szívekben. A reménység viszont erősít minket, hogy amikor eljön az óra, és Urunk minket is hazahív, kegyelmét reánk is kiárasztja, és mindazokat, akik előre mentek, viszontláthatjuk örök boldogságban. Adja Isten, hogy ez a kápolna adjon helyet az evangélium vigasztaló szavának, szolgálja sokak erősödését a hitben és az örök élet reménységében!

Ámen