Liturgikus sarok

Előző számunkban – egy „tisztaságmániás” gondolataiként – végül is arról írtam: hitkérdés a templom tisztasága. Nem másodlagos, lényegtelen ügy: hitkérdés. A téma továbbra is izgat, s ha kellemetlen is, továbbgondolom, konkretizálom, hiszen erről beszélni kell.

Beszélni, hogy megerősödjenek azok, akik helyesen végzik ilyen értelemben is a szolgálatot; és elgondolkodjanak azok, akik talán nem tartották ezt fontosnak, és ebből adódóan nem is figyeltek rá: a templom, a környezete, a légköre, a tisztasága, vonzó volta Isten-reklám lehet. (Ezt mi missziónak hívjuk.) Ha visszataszító, ha igénytelen, ha elhanyagolt, akkor embereket tarthat távol Isten ügyétől, az Istennel való találkozástól.

Most a templom egy területére, az oltártérre koncentrálunk. Szent ez a hely – mondták az Ószövetség nagy alakjai, és oltárt építettek. Az ország legkülönbözőbb pontján álltak ilyen megjelölt pontok. Az Isten-találkozás helyei voltak ezek, ahova jó volt viszszatérni, ahol különösen is érezték a Mindenható jelenlétét.

Az oltár számunkra is ilyen hely: szent találkozási pont. Nem önmagában szent, nem mágikus erővel bíró vagy azzal felruházott berendezés. Szent azért, mert a templom felszentelésekor odaszántuk Istennek azzal, hogy nem másra használjuk, nem más funkciót szánunk neki, csak ezt az egyet: legyen találkozási pont. Azaz: az imádság helye, a szentségek átadásának helye, az embert megszólító Isten és az Istent megszólító ember szavainak helye, az Isten előtt térdet hajtó ember „terepe”.

Ezért az oltárt különös gonddal vesszük körül – a mózesi sarulevétel mintájára.

És mégis…, mégis hányszor lát az ember piszkos, gyertyafoltos szőnyeget az oltár körül, hervadt virágot az oltáron (remélem, művirág már nem jut senkinek eszébe, hiszen az méltatlan az Úristen szolgálatára…), piszkos úrvacsorai kendőt, elszíneződött gyertyatartókat, netán úrvacsorai edényeket, szakadt oltári Bibliát, foltos oltárterítőt, vasalatlan, gyűrött antependiu- mokat (olyanról se tegyünk említést, hogy az oltár lapját hófehér terítő helyett gusztustalan nejlon lepedő fedi…). A pókháló sem ismeretlen oltáraink környékén… Sajnos ismerek olyan testvért, aki egy ilyen gondozatlan oltártér láttán cserélt gyülekezetet, de olyat is, aki a nem tiszta úrvacsorai eszközök miatt nem vesz úrvacsorát. Remélhetőleg ezek csak a kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Ezért inkább pozitíven fogalmazok, biztatva a gyülekezeti tagokat, az egyházfiszolgálatban állókat, a lelkésztestvéreket. Figyeljünk oda ezekre a feladatokra. Szemet örvendeztető, szívet vidító az egyszerű, de friss virág az oltáron. Lelket átjáró a vakítóan fehér terítő az oltár vízszintes lapján. Imádságos gondolatokat indító a lelógó antependium, ha egyenesen áll, vasaltan a helyén. Jó érzés, ha a gyülekezeti tag látja, hogy a lelkész minden úrvacsorai körben tiszta kendőt vesz, és alaposan törli (nem csak oldalról simogatja) a közös kelyhet. Jó látni és fogadni, ha csillognak az úrvacsorai edények.

Otthonossá válik a látvány, ha „karbantartják” a gyertyákat (azt is gondozni kell, hogy szépen égjen, egyenletesen fogyjon). Jó szokás, ha a lelkész az istentisztelet elején nyitja ki az oltári Bibliát (hiszen az nem díszítőelem, hanem beszédes jelkép), és az istentisztelet végén becsukja. Nem piszkolódik el az az egyetlen lap, ahol éveken, évtizedeken keresztül nyitva áll a magára hagyott Biblia.

Amikor pedig a templomban rendkívüli nagytakarításra kerül a sor, akkor különös gondot kell fordítani az oltárra, oltártérre.

Vannak vidékek, ahol külön funkció az oltárgondozás. Az „oltárasszonyok” díszítenek, tisztítanak, rendeznek. Tudom, ez nem mindenütt szokás, nem is mindenütt megvalósítható. De az valóra váltható, hogy nagy szeretettel vegyük körül a találkozás helyét. Szent ez a hely.

Hafenscher Károly