Liturgikus sarok
Emeljük fel szívünket!
(A legszentebb titokról: az úrvacsoráról)
Emeljük fel szívünket! ezzel a csodálatos mondattal kezdődik az úrvacsorai liturgia. És ezzel a mondattal kezdjük azt az új sorozatot, amely a Liturgikus Sarok első nagy egységét hivatott lezárni. Az elmúlt másfél esztendőben hétről hétre általános kérdésekkel és az istentisztelet alkotóelemeivel foglalkoztunk. Az utolsó szakasz ebben a sorban az úrvacsorai liturgia az eddigiek folytatásaként és mégis másként.
Mindeddig próbáltuk a liturgia ügyeit józan ésszel felfogni és megmagyarázni. Az igehirdetés a hallás által az értelmünket használja fel, hogy az evangélium átjárja életünket. Az úrvacsora már magasabb dimenziókban van (ezért kell felemelni a szívünket), ezért itt a magyarázatban is elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol már kevés a szó, kevés a zene. Mégis megpróbáljuk kifejezni a kifejezhetetlent, megragadni az emberileg be nem foghatót, megérezni a végtelent. Ehhez segít a biztató szó: emeljük fel szívünket. Ha pedig kötélnek állunk és fejünk, szívünk, szánk egyaránt így válaszol: felemeljük az Úrhoz, akkor kezdünk valamit megsejteni a nagy titokból: közel az Úr. Méghozzá testközelben. Mert hiszen az úrvacsorában így folytatódik a nagy találkozás: Krisztus önmagát adja olyannyira, hogy testünkké, vérünkké válik.
Az élet terhétől fáradt, a gondoktól összehúzódó, az Isten törvényében megfogalmazott elvárás alatt összeroskadó, a testi-lelki terhek alatt meggörnyedt ember, aki fülével, eszével megérthette a megújulás lehetőségének evangéliumát, itt kezdi kihúzni magát, mert meghallotta, és közeledni érezheti Isten személyesen érkező, felemelő szeretetét. Emeljük fel szívünket fölemeljük az Úrhoz!
A következő hetek liturgikus sarkaiban sorravesszük a nagy Isten-dicsőítő, hálaadó, könyörgő imádságokat. Odaállunk a világ legnagyobb (jelen és örök) kórusába, ahol a háromszor szent Istent magasztalják. Végiggondoljuk, hogy miért hívja az egyház a szent szavak (szerzési igék) előtt a Szentlelket. Gondolatban is térdet hajtunk a jézusi csodát teremtő titkos szó mellett: ez az én testem. Megkérdezzük: miért ez az esemény megváltásunk szent titka?
Azután megválaszoljuk, hogy miért a Miatyánk volt a legelső úrvacsorai imádság, és megfontoljuk azt is, miért emlékezteti Istent az egyház közel kétezer éve, Krisztus értünk vállalt kereszthalálára. Olvashatunk majd az úrvacsorai közösségről, az osztási formákról, a térdelés szokásáról és az elbocsátás hétköznapokba indító, szolgálatra késztető szaváról.
Emeljük fel szívünket, váljon szent mozgalommá a következő hetek, hónapok úrvacsora-tanítása/tanulása a Liturgikus Sarokban. Hogy a tanítás ne csupán a fejünket érje el, de formálja át életünket és készítsen fel a nagy találkozásra az úrvacsorai oltárnál és odaát, az örök menyegzőre. Emeljük fel szívünket!
Hafenscher Károly (ifj.)