A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 19.vasárnap

Amikor igazán fontos dolgokat szeretnénk megérteni, gyakran kénytelenek vagyunk gondolatban visszamenni Ádámig és Éváig. Hogyan is kezdődött ez az egész, amit világnak nevezünk, s amelyben mi magunk felfedezhetjük az élet csodáját? Kik vagyunk valójában? Honnan jöttünk és hová tartunk? Mi értelme, mi célja van az emberi létnek?

Olykor túlértékeljük magunkat, saját szerepünket. Nem túlzás azt mondani, hogy a gőg a legszembetűnőbb emberi tulajdonságok egyike. Istenhez akar hasonlítani, sőt, egyenesen Istennek képzeli magát az ember. Ez a bűn lényege. A kígyó ezekkel a szavakkal tudta elcsábítani az asszonyt: Olyanok lesztek, mint az Isten.

Ettől kezdve azonban épp az a kísértés, hogy a Biblián tájékozódó ember szüntelen önmarcangolásban éljen. Bűnösök vagyunk! Elveszett és megítélt teremtmény vagyok! Féreg vagyok, semmi vagyok! Gonosz erők játékszere vagyok! Jaj nekem! A bűnesettel, úgy tűnik, éppenséggel nem Istenhez, hanem a vesztünkre törő kígyóhoz váltunk hasonlóakká. Csúszómászók lettünk. Egymás előtt megalázkodva, egymást porba taposva siratjuk az elveszett, vagy talán sohasem volt méltóságot.

Igénk elvezet bennünket a kezdetekhez. Isten műhelytitkaiba, sőt, teremtő gondolataiba nyerünk bepillantást. Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá. Gyógyító, felszabadító és kijózanító üzenetet kapunk: Nem kell erőlködnünk, hogy Istenhez hasonlóvá váljunk - Isten maga teremtette az embert a saját képmására. Nem kell uralomra törnünk - Isten maga teremtette uralkodásra az embert. Nem kell csúsznunk-másznunk - Isten alánk rendelte a csúszómászókat.

+ + +

Amikor jó két évtizeddel ezelőtt először vettem kezembe a Bibliát, nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni. Szerettem volna a végére járni életem legfontosabb kérdéseinek. Ki vagyok? Honnan jövök és hová tartok? Mi értelme az életemnek? Természetesen Ádámnál és Évánál kezdtem. Nem csupán kérdésekkel voltam tele, hanem kiábrándultsággal is. Nem láttam célt magam előtt. Bizonytalan volt a jövő és ingatag a jelen. A múltból pedig napról napra több lelki terhet és sebet hurcoltam megoldatlanul. Valóban ilyen lenne minden világok legjobbika?

Többször is újra kezdtem az Őstörténet olvasását, mert meg voltam győződve arról, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Egyre tüzetesebben böngésztem a sorokat, ízlelgettem a szavakat, de nem találtam, amit kerestem: Hol és mikor mondja azt az Úr, hogy és látta, hogy minden, amit alkotott, íme igen rossz? Ilyet ugyanis nem mond az Úr. Ma is igaz tehát, minden ellenkező látszattal szemben, hogy Isten csak jót teremtett. És sohasem vonta vissza azt a szavát sem, hogy az embert a saját képmására formálta.

Miért van mégis, hogy ha tükörbe nézel, nem az Isten arcát látod? Miért van mégis, hogy az uralkodásra teremtett lény csúszómászóként éli az életét? Miért van mégis, hogy az tűnik a leginkább elérhetetlennek, amire nem is kellene törekednünk? Miért van az, hogy csak egymáson, de önmagunkon nem tudunk uralkodni? Miért van az, hogy a gondjainkra bízott világ már réges-régen kicsúszott a kezünkből, és feltartóztathatatlanul zuhan a pusztulás felé, amelynek okozói épp mi vagyunk?

+ + +

Ha Istent akarod látni, ne a tükörbe nézz, hanem Jézusra. Ha önmagadat akarod igazán megismerni, akkor se a tükröt keresd, hanem Jézust. Mert Isten, aki egykor az embert a maga képmására alkotta, Jézus személyében magára öltötte az ember alakját. Így jött utánad, így keres téged. Ő, aki úr mennyen és földön, mégsem uralkodni jött, hanem szolgálni. Megmutatta, hogy lehet emelt fővel megállni az uralkodni szerető, ámde csúszómászó lelkületű főpapok előtt, a magát Istennek képzelő Heródessel szemben, és a hatalmát féltő, megtartani mégis képtelen Pilátus palotájában.

Megijedünk talán a felelősségtől? Megijedünk talán, hogy ha mindezt elfogadjuk, akkor istenkáromlás vétkébe esünk? Pedig éppen ellenkezőleg: akkor csúfoljuk meg Urunkat, ha nem merjük magunkra vonatkoztatni a Jézus által felkínált méltóságot. Hiszen ő maga, amikor azzal vádolták, hogy egyenlővé teszi magát Istennel, nem saját kiváltságos helyzetére, istenfiúi mivoltára hivatkozik, hanem az igére: Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok? (Jn 10, 34. Zsolt. 82,6) Ugyancsak erről tanúskodik a gyakran idézett csodálatos zsoltár is: Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó mondom , hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. (Zsolt. 8, 4-6)

Jézus azonban nem csak példát adott, hanem áldozatot is hozott. Egyszerit és megismételhetetlent. Szenvedett és meghalt értünk. Lerántotta a leplet a kígyó hazugságáról. Legyőzte a gonoszt és nyilvánvalóvá tette Isten igazságát. Isten képe vagy ember, és Jézusban megtalálod életed értelmét. Szolgai és alázatos formában is királyi méltósággal felruházva. Uralkodj hát a világon: gyógyítsd sebeit, óvjad, őrködj felette éberen! Sokasodj és szaporodj bátran, bármit nyafognak is borúlátó hamis próféták! Mert Jézusban akkor is van jövő, ha valóban itt lenne a világ vége. És elmondhatod tiszta szívvel, jó lelkiismerettel, szemben az olykor makacs és otromba tényekkel is: Minden, amit Isten teremtett, igen jó! És lett este és reggel: a hét első napja. Az Úr napja, a feltámadás napja. Az új kezdet: az örök szombat kezdete.

Bartha István