Napról napra
Új nap - új kegyelem
„Nagyobb örömöt adsz szívembe azokénál, akiknek bőven van búzájuk és boruk.” Zsolt 4,8 (1Jn 3,17; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 75) Egy bank „oxigén” névre „keresztelte” legújabb hitelkártyáját, melyet egy víz alól feljövő, levegő után kapkodó szereplővel reklámoz. A névadás beszédes. Korunk éltető eleme a pénz, tágabb értelemben minden kézzelfogható, ami a jóléthez, a látható és felmutatható bőséghez kell. Oxigén nélkül egyszerűen életképtelenek vagyunk, „megfulladunk”, ha nem tudjuk azonnal megvenni, amire vágyunk. Világunkban tehát nincs létjogosultsága annak, akinek nincs „bőven búzája és bora”? A zsoltáríró korában is biztosan voltak olyanok, akik kérkedtek a vagyonukkal, akik lenézték a más értéket gyűjtőket. Mégsem a „savanyú a szőlő” keserűsége mondatja vele, hogy Istennél van a legnagyobb jólét, bőség, szívbeli öröm – hanem a hit, a tapasztalat. S ez az öröm nem rejthető el, sőt megsokszorozódik, ha megosztjuk környezetünkkel.
„Az Úr ereje gyógyításra indította Jézust.” Lk 5,17 (Jer 8,21.22; 2Móz 23,10–16; Jel 2,8–11) Az evangélista ezzel a mondattal a béna meggyógyításának történetét vezeti be. Az erő, amellyel Jézus gyógyít, az Őt betöltő Szentlélek. Sokan kételkednek az evangéliumi csodálatos gyógyításokban, komolytalannak mondják („mesékben nem fogok hinni”), s erre hivatkozva nem is olvasnak Bibliát. Éppígy a napjainkban történő gyökeres életváltozásokat is egy- szerűbb megkérdőjelezni, mint meghajolni és bűnbánatot tartani Isten hatalma előtt. Erő árad ki Jézusból (Lk 6,19). Az Úr ereje, Szentlelke ma is működik, életre ment meg. A hitetlenek, a cinikusok, a „mindig mindent jobban tudók” nem fogják megmenteni sem ezt a világot, sem saját lelküket. Egyetlen esélyünk van, Krisztus. Ő nem küld el senkit, aki Hozzá folyamodik. Ha rád, ha rám néz, gyógyításra indítja Őt a szeretet Lelke.
„Az Úr pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” Zsolt 18,31 (2Thessz 3,3; 2Móz 18,13–27; Jel 2,12–17) Igazából annyira védtelen még az erős, egészséges, „talpraesett” felnőtt ember is! A betegségek, a sokféle szenvedés, a gonosz erők munkálkodása elől senki nincs biztonságban, s a legvégső bajtól, a haláltól sem mentheti meg magát még a legélelmesebb sem. De ahogy egy anya, egy apa nem tudja nézni a gyermeke szenvedését, úgy Isten sem hagyja, hogy elvesszen, akit teremtett, akibe az élet leheletét adta. A pajzs a hadi nyelvezetben a biztos védelem szinonimája, olyan eszköz, amelyről lepattan minden golyó, nyílvessző. Aki e mögé rejtőzik, azt oltalmazzák. Az Úr pajzsa mögé behúzódva tudhatjuk, hogy nálunk nagyobb erő védelmez: a szerető Isten.
„Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket!” 2Móz 14,13 (1Jn 2,24b; 1Móz 24,54–67; Jel 2,18–29) Izráel népe az egyiptomi sereg elől menekül, és emberi számítás szerint nincs sok esélye. A szabadítás csak felülről, Istentől jöhet. Mózes nagyon világosan látja a helyzetet, s nekünk is meg kell értenünk: a mi megváltásunk – bármilyen úton próbálnánk is menteni az életünket – csak az értünk kereszthalált halt és feltámadt Krisztusban, élő és jelenvaló Urunkban van. A szabadítást ember nem szerezheti meg magának, az a Golgota fáján végeztetett el. Ám a félelem, a bizalmatlanság, a lázadás, a bűnök – tehát mindaz, ami eltávolít Istentől – elleni naponkénti küzdelem, a „helytállás” igenis feladatunk. Nem úgy, mint akik bármit is tehetnek magukért, hanem úgy, mint Isten gyermekei, megváltottak.
„A szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.” Jel 21,2 (Zsolt 48,9; 2Móz 19,3–9; Jel 3,1–6) A Biblia számos prófétai ígéretben és látomásban ad választ arra a kérdésre, hogy milyen lesz a világ azt követően, hogy Isten ítéletet tart. Nem hagy kétségben afelől, hogy mindannak, amit az ember megrontott maga körül (a teremtett világnak, az emberi kapcsolatoknak stb.), vége lesz, és Isten újat teremt. Ez ma még csak hittel ragadható meg, és Isten hűsége a garancia arra, hogy minden úgy fog történni, ahogyan prófétái és apostolai által hirdette.
Pál írja: „Imádkozzatok értem, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát.” Ef 6,18.19 (5Móz 30,14; 1Pt 4,1–6; Jel 3,7–13) Egy világhírű operaénekesről olvastam, hogy minden áldott nap vesz énekórát. Vagyis nemcsak gyakorol, hanem tanárhoz is jár tanulni. Hogyan, hát neki mi szüksége van még tanulásra? – gondoltam. Mindez Pál szavairól jutott eszembe. Ő mint Krisztus evangéliumának legáldottabb hirdetője, aki a Lélek által szólt – s aki mindig igazi alázattal nevezte magát kicsinek, méltatlannak, gyengének –, imádságra kéri az efezusi testvéreket. A kulcsszó: a titok. Az evangélium hirdetője mindig legyen tisztában vele, hogy Isten ügye, Igéjének hirdetése szent és nagy dolog! Nem vagyunk rá méltók, hogy „szóra nyissuk szánkat”, de mégis, Isten kegyelméből hirdethetjük Őt. Mint lelkészek, mint gyülekezeti tagok: csakis azzal az alázattal, amivel Pál.
„Nem ember az Isten, hogy hazudnék.” 4Móz 23,19 (Jn 4,24; Préd 12,9–14; Jel 3,14–22) Választási kampány idején egyébről sem szól a közélet, mint ígéretekről. Ilyenkor markánsan kimutatható, hogy bizony az ember – és ebből következően minden emberi közösség – nagyon „rugalmasan” kezeli saját, önként tett ígéreteit, és a kimondott szónak alig van kötelező ereje. Hazugsággal vannak megterhelve kapcsolataink: egymásnak, de főleg Istennek sem mondunk igazat. Isten nem ember, mégis valóságos emberré lett a szeretet által Jézusban, az Emberfiában. Mert megígérte, hogy Megváltót küld. Tennünk kellene azért, hogy a mi ígéreteinkre is építeni lehessen.
Kőháti Dorottya