Liturgikus sarok

„Valóban méltó és igaz, illő és üdvösséges, hogy mindenhol és mindenkor hálát adjunk neked, mindenható Atyánk és örök Istenünk, a Jézus Krisztus által…”

– mondja vagy énekli a lelkész, miután elhangzott a közte és a gyülekezet közötti, ünnepélyesen mozgalmas párbeszéd, amely az Úrnak való hálaadásra hív, és amelyet a gyülekezet „Méltó és igaz!” felkiáltással fogad.

Az egész kereszténységben prefációnak nevezik azt az imádságot, amelynek a kezdő sorait idéztem. A prefáció három részre tagolódik. Idézett bevezetése minden alkalommal azonos szövegű. Középső része az egyházi esztendő ünnepei és szakaszai segítségével mondja el, köszöni meg, amit Isten Jézus Krisztusban tett értünk, hogy a prefáció záradéka ismét azonos szöveggel vezessen át a gyülekezet énekelte „Sanctus”-ra („Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene…”).

Most az említett bevezetésre figyelünk. Hódoló hálaadás szólal meg benne. Nem udvariaskodó illendőség szüli ezt a hálaadást, hanem Isten „nagyságos tetteinek” hitben is megélt valósága. Keresztény hitünkhöz a bizalom- mal való kérés, sőt könyörgés is hozzátartozik, de nem élhetünk hálaadás nélkül. Emlékezzünk, hogyan kéri számon Jézus Krisztus Urunk a tíz meggyógyított leprás esetében a kilenc hálájának elmaradását. A prefációban azonban a hálaadás a mindennél nagyobbat köszöni meg: Jézus Krisztust, aki a szentségben kenyér és bor színében testét és vérét ajándékozza nekünk. Hálaadásunk egyben előrevételezi azt a napot, amikor már semmit sem kérünk, csak hálaadással imádjuk az urak Urát és a királyok Királyát. Elkopott, sokszor formálissá vált a „hála Istennek”. Számtalanszor csak illedelmes változatává lett a „szerencsém volt” fellélegzésnek. A prefáció bevezetése arra is tanít, hogy a beszédünk is fegyelemre szorul, hogy a hálát adó ismételten megélje, miért és kinek ad hálát. A meg nem köszönt ajándék ugyan valóságos adománya Istennek, de csak a megköszönt ajándék üdvösséges. Az úrvacsora kenyerében és borában akkor is magát ajándékozza Jézus Krisztus, ha elmarad a hit bizalma és hálája, de csak akkor lesz a hit ajándéka üdvösségünkre, ha a hit bizalmával és hálájával fogadjuk. Üdvösséges hálaadás méltó és illő az üdvösséges áldozathoz.

Ez a hálaadás szívesen keres társakat „mindenhol és mindenkor”. Erről a teret és időt átfogó hálaadásról bővebben majd a prefáció harmadik részében esik szó. Most csak annyit, hogy nincsen olyan hely és helyzet, idő és esemény, amikor ez a hálaadás ne lenne „méltó és igaz, illő és üdvösséges”. Iszonyatos idők, elképzelhetetlen helyek és helyzetek poklából is felhangzott, a halálra szántak is az éltető Urat dicsőítették vele, a kényszermunkában elgyötört kezeket is a hálaadás ősi gesztusába tudott emelni. Istenhez, aki mindenhatóságában is Atya, elesettségben, „karóra bilincseink” (Illyés Gyula) szorításában is „örök Istenünk”.

Az egyház, a gyülekezet, az Isten családja ebben a hálaadásban beáll Jézus Krisztus mögé. Minden ajándékot „Vele együtt” kapunk, és valamennyit „Vele együtt” köszönünk meg. Rá nézve, hatalmába és irgalmába rejtőzve adunk hálát. Megszoktuk, hogy csupán záradékként értsük, amikor a „mi Urunk Jézus Krisztus által” formulával fejezzük be az imádságot. A prefációban azonban a kezdő részben hivatkozunk Krisztusra! Ő ugyanis újat kezdett, amikor a kenyeret a kezébe vette, hálát adott, megtörte és nekik, nekünk adta, adja. Ezért: „Húsvét mennyei kenyerét Várja éhező lelkünk, Életadó eledelét, Hogy győztes erőt nyerjünk. Krisztus ez a szent kenyér. Más kenyéren a hit nem él. Benne mienk az élet. Halleluja!” (Ékv 215, 6.)

Fehér Károly