Keresztény szemmel

– Casa – kiáltja a kislány, és ránevet a másikra, aki mérgesen abbahagyja az üldözést. Három fiúcska és két lány. Fogócskáznak. Csak percek múlva eszmélek. Azt kiáltotta olaszul: ház.

Magyar gyerekek tűnnek fel gondolataimban, nemzedékről nemzedékre ugyanez a szó, ugyanez a kiáltás, ugyanez a nevetés. Persze mindegyik magyarul.

A svájci utcán három copfos „kő, papír, olló”-t játszik. Honnan ismerik ők ezeket a játékokat? Vagy honnan ismerjük mi?

Aztán a boltok. Nem az áruk a fontosak, azok ugyanazok, mint nálunk, hanem a hangulat, az elrendezés, a stílus. Ugyanolyanok a cekkerek, ugyanazok a vizsgálódó tekintetek, a pénztárosnő ugyanolyan flegma. Otthon érzem magam, pedig hozzájuk képest túl kevés a pénzem.

Szívet szorító múzeumot nézek. Használati tárgyak. Egyszerű edények, poharak, kalapács, szék. Fésű, kabát és cipő. Messzi korok embereiről tanúskodó évszázados emlékek. A rémületes az, hogy ugyanaz. Mindig és mindenhol ugyanaz. Nem számít a kor, nem számít a távolság, nem számít a nemzet. Mindegyikünk, mindig, mindenhol ugyanazzal foglalkozott, ugyanazt vásárolta, ugyanazt ette, és ugyanazt játszotta. És most is ezt teszi.

Ráadásul döbbenten látom, hogy az eszközök igazán csak egy dolgot szolgálnak. Az evést. Talán még a kényelmet. A fennmaradást. Mi értelme mindezeknek? Ők sem akartak mást, mint én: egyszerű életet. Enni, lakni, gyereket nevelni, békében élni.

Ennyi lenne a nagy emberi történelem? Mennyivel ment akkor előbbre a világ?

Aztán eszembe jutnak a nevető arcok ott a tóparton, és a szűk utcán feszülő kis kezek.

A vitrinben pedig látok egy érdekes csiszolású apró követ. Valamit, ami szép. Semmi más, csak szép. Nincs haszna, nincs értelme, nem lehet meg-enni, nem véd meg: csak szép.

A hatodik napon Isten megteremtette az embert.

Koczor Tamás