A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap

Jónás történetét jól ismerjük. Próbálkozása, hogy elmeneküljön az Úrtól kapott megbízatása elől, meghiúsult. Engedetlensége majdnem az életébe került. Isten a feladatot nem hagyja beteljesítetlenül, másodszor is szól Jónáshoz, és Ninivébe küldi őt. Ugye, ismerjük a jónási küldetést?

Másodszor, harmadszor, sőt sokadszor szól Isten. Nemcsak Jónáshoz, de hozzánk is. Feladattal bíz meg, felelősséget ad a gyülekezet építésében, üzenetét kell továbbítanunk... Húzódozunk. Vagy kelletlenül elkezdjük a munkát, de úgy, hogy más is hozzáférjen. Azonban a „fogjuk meg, és vigyétek” hozzáállással nem jutunk előbbre.

Hiába próbáljuk lerázni az igát, ledobni a terhet. Amikor látjuk tehetetlenségünket, maga Jézus szól hozzánk: „Az én igám kedves, és az én terhem könnyű.” Hiába indulunk Jónással együtt az ellenkező irányba. Isten üzenete így vagy úgy, előbb vagy utóbb célba talál. A niniveiek számára ez az üzenet az ítélet hangja volt. Jónás tömör és világos „prédikációja” csupán egy mondat: Még negyven nap és elpusztul Ninive! Mintegy utolsó figyelmeztetésként hangzik ez a mondat a város lakói számára.

Elkezdhettek volna kibúvókat keresni, magyarázkodni az Isten küldöttjének. Okokat és jogosnak vélt indokokat kereshettek volna, hogy bűneikre mentséget találjanak. Mi ezt tennénk, de ők nem így válaszoltak Isten utolsó figyelmeztetésére. Nagyon egyszerűen fogalmazza meg a Biblia az emberek reakcióját: hittek Istennek. Nem kezdték el Jónást okolni, nem vonták kétségbe hitelességét, szava igazságát. Nem kérdőjelezték meg Isten ítéletet hirdető üzenetét. Egyszerűen hittek Istennek. Ahogyan a hír terjedt, úgy lehetett érezni Ninivén annak hatását. Végül a király, a főurak, sőt mindenki részt vett a kollektív bűnbánatban, emberek és állatok egyaránt böjtöltek. Világunkban, ahol ketten háromfélét gondolnak és akarnak, oly nehéz elképzelni hasonló egyetértést. Hatása lett az utolsó figyelmeztetésnek, megtörtént a csoda, végre a niniveiek visszafordultak a rossz útról: teljes erővel kiáltottak Istenhez. Utolsó mentsváruk Isten könyörületére épült. Lángoló haragját bűnbánatukkal akarták feltartóztatni. Reményük ebben a tétova mondatban fogalmazódik meg: Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten?

Egyik végső megoldásként a szülők is próbálkoznak sokszor az utolsó figyelmeztetés eszközével. Hátha a zsebpénzelvonás vagy a szobafogság hatásosnak bizonyul. S ha elérik a kívánt célt, ha a gyermeket sikerül visszatéríteni a rossz útról, akkor azt szinte csodaként élik meg. Talán Isten is ilyen büszkeséggel vegyes gyengédséggel nézte, amint a megrettent niniveiek a jó útra tértek, és megtagadták régi bűneiket. Ugye, ismerősen cseng az énekbeli vallomás: „Mint jó szülő megvédi És szánja gyenge gyermekét, Oly irgalommal nézi, Az Úr, ki féli szent nevét.”

A niniveiek bűnbánatára Isten könyörülettel válaszolt, és a veszedelmet meszszire távoztatta tőlük.

Legyen az utolsó figyelmeztetés jele számunkra a kereszt. Isten irgalma nagyobb, mint ítéletének igazsága. „Szeret az Úr, azért nincs még végünk.” Krisztus áldozata járhatóvá tette számunkra az Istenhez vezető utat. Jónás prédikációja átformálódik és kibővül a mai vasárnapon. Utolsó figyelmeztetésként áll e vesztébe rohanó emberiség előtt a kereszt mentsvára.

Bárcsak meghallanánk a jónási szavakat, és a niniveiekhez hasonlóan keresnénk a megtérés és a bűnbocsánat útját! „Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten.” A keresztfán értünk vérző Krisztus vonásaiban felismerhetjük Isten felénk fordított orcáját.

Ihász Beatrix