Napról napra

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Ézs 40,30–31 (Fil 2,13; Fil 1,3–11; Zsolt 143) Ma minden az embert, az emberi teljesítményt dicséri és hirdeti. Fiatal, kisportolt, tetterős fiúk és lányok mosolyognak ránk a plakátokról. Ám aki igazán ismeri önmagát, az tisztában van a korlátaival is. A látszat ellenére mindenki sebezhető, még az is, aki egészségesnek látszik. Elég ehhez egy bántó megjegyzés, egy kudarc a munkahelyen vagy a magánéletben. Azonban az Úristen nem hagy magunkra. Aki Vele él, meghallja szeretetének igéjét, reménykedve szárnyra kél, elindul, de már nem egyedül…

„A Felséges a te menedéked.” Zsolt 91,9 (Zsid 6,18; Hós 12,1–7; Jel 7,9–17) Menedék, ahová jó behúzódni a közelgő éjszaka, a fagyos szél vagy a jeges eső elől. Az Isten is menedék, valaki, akihez oda lehet menekülni az élet viszontagságai közepette. Odahúzódni embertársunk fagyos szavai, tettei után a szerető Atyához, evangéliumához. A sötétség, kilátástalanság fojtogatása közepette az Ige fényéhez, a reménység szavához. A hegyi, erdei menedékek sokszor életet mentenek. Ilyen életmentő menedékként vár ránk az Úristen is.

„Ott egyetek Isteneteknek, az ÚRnak a színe előtt, és örüljetek házatok népével együtt minden szerzeményeteknek, amellyel megáld Istenetek, az Úr.” 5Móz 12,7 (Lk 15,23–24; Jer 19,1–4.10–13; Jel 8,1–5) Mindenem, amim van, az Úristen ajándéka. Engedetlen, akaratának ellenszegülő gyermekeként semmit sem érdemelnék. Ő megbüntethetne, lesújthatna, könny és keserűség kísérhetné életutamat, ám ő mégsem ilyen. Ad erőt, hogy dolgozhassak, és kenyér legyen asztalomon, fedél a fejem fölött, ruha a testemen. Ad kedvező időjárást, jó előmenetelt, családot, amiről gondoskodhat, és akik szeretnek – és még mennyi mindent. Ezért álljunk meg Isten színe előtt, és örüljünk, hálát adva jóságáért.

„Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” Zsolt 145,9 (Fil 2,27; Mt 7,1–6; Jel 8,6–13) Olyan világban élünk, ahol sokan a gonosznak szolgálnak. Látjuk ennek kísérőjeleit: magányosság, félelem, erőszak, durvaság mindenütt. Megborzad a keresztény ember, és – bizonyosan – elszomorodik az Isten. Ennek ellenére kisüt az őszi nap, az idei termés is a csűrökbe került, lassan-lassan újabb egyházi év végéhez érünk. Még tart a kegyelem.

„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Róm 5,1 (Zsolt 86,16; Róm 3,21–28; Jel 9,1–12) Ezen az ünnepen újra megerősödhetünk a reformáció idején felfedezett örömhírben. Békességben vagyunk az Istennel, mert Jézus áldozata által megbékélt velünk. Így tekint ránk most, és így fog ránk tekinteni majd egykor is. Csupán hinnünk kell ezt, elfogadnunk, és akkor ránk vonatkozóan is valósággá lesz.

Ő pedig így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Máté 26,23–24 (Préd 5,6; 2Kor 5,11a; Jel 9,13–21) A temetőket járjuk, halottainkra emlékezünk, illetve a mulandóságra és a halálra gondolunk ezekben a napokban. A bűn zsoldja a halál. A bűnünk pedig Júdás bűne: eláruljuk, megtagadjuk Jézusunkat. Mi vagyunk azok, akik Vele egyszerre mártják kezüket a tálba. Magunktól – ahogy Júdás is – csak a halálig jutunk, a temetők mozdulatlan, üres csendjéig. De megszólal Jézus: én legyőztem a halált, és neked is ezt kínálom.

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Máté 11,28 (Ézs 57,15; Ézs 1,18–27; Jel 10,1–11) Elfáradunk feladatainkban, szolgálatainkban mind fizikailag, mind lelkileg, mert olyan sokszor érezzük: reménytelen, hiábavaló. Sokan feladják, kiüresednek. De meg lehet hallani azt a Jézust, aki nem „kívülállóként” ad tanácsot azoknak, akiknek reménytelenség van a szívében. Ő is átélte, ismeri ezt az érzést. Ő is volt hasonló helyzetben, amikor szolgálatát végezte, amikor meg akarta értetni a szeretet győzedelmes útját. Önmagát állítja elénk, mint olyasvalakit, aki mégis célba vitte ügyét. Így ad példát, erőt a továbbindulásra.

Bátovszky Gábor