A vasárnap igéje

Reformáció ünnepe

A világ mostanában a deformációt ünnepli. Minden érdekes, izgalmas, megmutatni, sőt reklámozni való, ami eltér a normálistól, ami pukkaszt, megbotránkoztat, ami kétértelmű. Az igényesség deformációját az egyre primitívebb könnyűzenében, a gondolkodás deformációját a szappanoperákban, az emberi intimitás és a természetes együttélés deformációját a Big Brother-féle műsorokban, az ízlés deformációját a gusztustalan divatáramlatokban, az erkölcs deformációját a ferde hajlamok dicséretében és reklámozásában... A deformáció ünnepét üli manapság az egész világ. Lassan az lesz a „normális”, a természetes, ami deformált. A szépen csengő ideológia ehhez: átalakul az értékrendünk. (Ha még van hol értékekről beszélni.)

Mi azonban a reformációt ünnepeljük. A rend, az Isten rendjének helyreállását. Azt, hogy nem kell hitben, erkölcsben, gondolkodásban szükségszerűen deformálódnunk. Lehet teremtményként (a világ Isten alkotta részeként), emberként (Isten gyermekeiként), közösségként (egymásra utalt, egymást segíteni tudó társakként) élni, mert visszatérhetünk az élet forrásához, Isten szeretetéhez. Nem véletlenül, nem kényszerből, nem a sors kelletlenül elviselt akaratából, hanem kegyelemből, az Isten végtelen, megfoghatatlan, Krisztusban azonban megragadható jóságából.

Nem szürkülhet hétköznappá október 31-e! Ha ünnepeljük, nem a szűkkeblű evangélikusság Luther-ünnepe, hanem az egész kereszténység Krisztus-ünnepe, sőt tovább merészkedem: a világmegújulás lehetőségének az ünnepe. Ünnep arról, hogy nem reménytelen és hogy van megújulás. Méghozzá nem úgy (nagy kísértés ez a reformáció ünneplésekor), hogy a múltba révedünk, és visszasírjuk Luther korát, a reformáció időszakát. Nem, nem emberhez, nem eseményhez, hanem Isten szeretetéhez – Istenhez magához – térhetünk vissza.

Igénk – Mózes ötödik könyvének sajátos szóhasználatával és gondolatmenetével – erről beszél. Rendelkezéseket és döntéseket említ. Ez nagyon bürokratikusan hangzik. Valójában igénk is, az igehirdetés is Isten szívének indulatáról beszél. Arról, hogy medret ad az életünknek, arról, hogy rendezi azt, ami rendezetlen és kusza. Arról, hogy úgy döntött: nem hagy elveszni bűneinkben, halálos betegségünkben. A biztató „hallgass rá” az élet igéje számunkra. Az Isten rendelkezései és döntései nem korlátokat adnak, hanem útjelzéseket, biztos utat, életteret, célbaérést.

Hallgass rá, hogy élhess! Az életlehetőséget ma nekünk, reformációra érett és reformációra képes egyháznak, keresztény embereknek kínálja fel.

Az élet útja az IGÉ-ben van elrejtve. Nem a csodákban, nem a varázslatokban, nem is a bölcselkedő gondolatokban, hanem az IGÉ-ben. Amivel Isten a világot teremtette, ami útravaló, táplálék volt Isten vándorló népének életútján, ami Jézusban testet öltött, emberré lett. A teremtő szó, a megváltó és megszentelő Ige. Nem átdolgozni, megtartani kell! Nem a képünkre formálva megnyirbálni vagy ízlés szerint kiegészíteni. Semmit se tegyetek hozzá, se el ne vegyetek. A Szentlélek így teszi megszólalóvá, aktuálissá, élővé, „emészthetővé”!

„Őrizkedj azért” – olvassuk igénk folytatásában. Mintha a gyermekkorunkból visszacsengő hang szólalna meg édesapánk vagy édesanyánk hangján: vigyázz magadra! A mennyei Atya hangja ez. A féltőn szerető Istené. A sokszor lebecsült veszélyre figyelmeztet: a feledékenységre. „Elárul Téged, Uram, aki elfelejt hálát adni” – tartották hitben elődeink. Az ember, ha megfeledkezik Teremtőjéről, Istennek a világban és egyéni életünkben véghezvitt nagy tetteiről, és megfeledkezik a kereszt életet jelentő ajándékáról, akkor kivetkőzik önmagából, emberségét veszíti el. Feledé- kenység ellen legjobb orvosság – mondja az ige – a hálaadás és a továbbadás. Hálaadás azért, amit megláttunk Isten szeretetéből, továbbadása annak, amit megtapasztaltunk, hogy mások is megtudják, átéljék Isten életet megigazító jóságát.

Mi a reformációt ünnepeljük és nem a deformációt. Mert van reformáció. Nem emberi erőlködésből, hanem Isten által, bennünk, rajtunk, értünk. Igazi, gyökeres, mindent átjáró megújulás. Visszaformálódás (re-formáció) azzá, akiknek alkotott a Mindenható: Isten fiaivá.

Hafenscher Károly