Liturgikus sarok

"Ezért az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és a földön küzdő egész anyaszentegyházaddal együtt boldogan áldunk és magasztalunk Téged, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét." Így kezdődik a prefáció záradéka, ami után nem is szabad pontot tenni, hiszen a „záradék” egyben olyan, mint a felemelt karmesteri pálca: intése nyomán felharsan az „ujjongó ének”, a „Sanctus”.

"Ezért..." Jelentéktelen, átvezető szavacska. Visszautalásával azonban újra fénybe vonja mindazt, amire nézve a „Sanctus” megszólal. Amit Isten Jézus Krisztusban tett és tesz, az nem egyszerűen „tudomásul szolgál”. Már minden evangéliumi szakaszra is így válaszol a gyülekezet: „Áldunk téged, Krisztusunk!” A szentségben azonban az egész evangélium összefoglalódik. A szentség maga az evangélium, Krisztus maga. Van a megváltás művére méltó válasz? Igen, a hit – vágjuk rá rutinosan. De a hit előbb ámul, azután szólal meg. Véletlen lenne, hogy ortodox testvéreink ezen a helyen „minden testet” csendre intenek? Amikor a lelkész ehhez a jelentéktelennek tűnő szavacskához ér, ügyelnie kellene arra, hogy a visszautaló szó minden rövidsége ellenére is időt adjon meggondolni, miért is a hálaadás! Tudom, taníthatatlan ez a pillanatnyi veszteglés. Technikáját sem lehet utasításba rögzíteni. Mégis: akár mondja, akár énekli a lelkész, és hallja a gyülekezet, tudnia kell, hinnie szabad, ámulnia lehet, miért is az egész prefáció. „Ezért…”

De a hit, illetve a hívő sohasem marad néma. Lehetetlen, hogy válasz nélkül hagyja a minden elgondolást, képzeletet meghaladó csodát, hogy az Isten Jézus Krisztusban értünk van. Énekbe kezd, de nem szólózik. A három kórus egyik, de egybehangzó szólamában próbálgatjuk az „ujjongó éneket”. Mai Agendánk csak két kórust említ: az üdvözültek mennyei seregéét és a földön élő anyaszentegyházét. Reménységünk szerint hamarosan az angyalokéval kezdjük. Az egyetemes keresztény gyakorlathoz leszünk hűségesek, ha három kórust számlálunk. Három kórust – egy szólammal. Nem mi találjuk ki az elsőként említettet, hanem a külön útról találunk rá a közösre.

„Az angyalokkal…” Isten a „láthatók és láthatatlanok” Teremtője, csodálatos rendben állít szolgálatába angyalokat és embereket. Angyalainak szolgálata nem csupán „technikai” jellegű. Vigyázzák Isten népét, és szüntelen dicsőítik a mindenség Urát. „Hogy a te mennyei seregeddel együtt énekelhetek: Uram, ez a te nagy kegyelmed!”

„Az üdvözültek mennyei seregé-vel…” A dadogásunk már az angyalok említésénél elkezdődik, hogy folytatódjék az üdvözültek seregének említésével. Előttünk a néma temetők virágosan is szomorú képe. Pedig akik előrementek Krisztusban reménykedve, azok már nem a mi kategóriáinkhoz tartoznak. Rájuk már nem a mi időszámításunk érvényes. Aki Krisztus testéből részesült, a mi szemünkben halottként távozik innen, de Isten szemében él. Nem néma halott, hanem az Éltető hatalmából és irgalmából a második kórus tagja.

„…és a földön küzdő egész anyaszentegyházaddal együtt…” Ezek szeretnénk lenni. Küzdenek és mégis énekelnek. Sokszor eltorzul, elcsuklik a szavunk a küzdelem során. Küzdelmünk nem kötekedés. Szeretnénk végig hűségesek maradni Krisztushoz, aki a „jót” elkezdte bennünk. Ő nem veti meg a kórus harmadik tagját, még ha néha falsot is fog.

Fehér Károly