Napról napra

„Megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.” Zsolt 66,10 (2Kor 5,10; Fil 3,17/18–19/20–21; Zsolt 1) Isten mindig úgy mutatkozik be a Bibliában és az életünkben is, mint aki jó, aki nem szereti a szenvedést, a nyomorúságot, a könnyet (Jézus nem tud szó nélkül elmenni egyetlen betegség, testi gyötrelem mellett sem!). Miért akkor a sok kín? Hogyan engedheti meg Isten mindezt? Ha szívünkre tesszük a kezünket, legtöbbször magunk is tisztában vagyunk vele, hogy nyomorúságaink mögött nem az Isten van, hanem a mi emberi gonoszságunk. Mindezek ellenére miért nem avatkozik be mégis? Mert olyan, mint a jó szülő, aki elmondja a rendet ötször, tízszer, százszor, de ha még mindig nem értjük – vagy nem akarjuk megérteni –, akkor engedi, hogy saját kárunkon tanuljuk meg, és így jussunk el Hozzá.

„Szeret az Úr, azért nincs még végünk.” JSir 3,22 (2Tim 1,9; 1Pt 2,11–17; Jel 11,1–2) Betöltöm-e azt a feladatomat, amit az Úristen az ember teremtésekor adott? Tudok-e istenképű lenni? Hasonlítok-e arra a Jézusra – gondolkodásban, értékrendben, tettekben és szavakban –, akiben az Isten megmutatta akaratát? A válasz valószínűleg mindannyiunknál nemleges. A rendeltetésüket betölteni nem tudó tárgyakat leselejtezik. Mi mégis új napot kaptunk, mert szeret az Úr, azért nincs még végünk.

„Az én Uram, az Úr, megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg.” Ézs 50,5 (Jel 2,7; Hab 2,9–20; Jel 11,3–14) Sokan vannak, akik olvassák vagy hallgatják a Biblia igéit, de hideg marad a lelkük. A legszebb pillanatok egyike – és ezért imádkozni kell –, amikor az ige személyessé válik, amikor megnyílik a fülünk, amikor úgy tudjuk hallgatni, olvasni az Isten szavát, mint ami személyes, ami nekünk szól. Nem elég azonban meghallani Isten akaratát (sokan vannak, akik itt megragadnak: csillog a szemük az igehirdetés alatt, aztán kilépnek a való világba…), de tenni is kell azt, amit Ő kér. Hiszen azért szól. Így akar jobbá tenni.

„Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el.” Ézs 48,9 (Zsid 3,15; Ézs 7,1–9; Jel 11,15–19) Isten gyermekei vagyunk. Keresztényként azt a nevet viseljük, amit Fia. Krisztus-követők vagyunk, illetve kellene lennünk. Ám – mint a rossz gyermekkel – velünk sem büszkélkedhet Atyánk. Bűneinkért jogosan pusztíthatna el, de szeretete fékezi haragját. Istennek nincs mulasztása, Ő mindent megtett: a legtöbbet, Fiát áldozta értünk.

„A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig.” Zsolt 50,1 (Zsid 1,1–2a; 1Kor 3,16–23; Jel 20,1–6) Választások után vagyunk. Elgondolkodtató, hogy olyan oldalt választott az ország többsége, amely nem az Istentől „értelmezi hatalmát”, és nem Vele együtt akar vezetni. Elgondolkodtató az is, hogy nemcsak itt, de egész Európában csökken a keresztények száma. Sokan vészharangokat kongatnak, elkeserednek Isten fiai közül. Bízni kell – kisebbségben még inkább – az Isten hatalmában. Ő a kövekből is tud fiakat támasztani… És vegyük észre, hogy miközben itt, Európában fogyatkozunk, soha nem látott ébredések indulnak a messzi Afrikában, Indiában. Hatalmas, messze ható az Isten szava – talán egyszer nálunk is újra meghallják a népek. Imádkozzunk érte.

„Ezt mondta Jeremiásnak az Úr: Én most a szádba adom igéimet!” Jer 1,9 (Zsid 10,36; Lk 23,1–5; Jel 20,7–10) Az Isten nemcsak szól hozzám igéjén keresztül, felhasználva sokakat (lelkészt, barátot, talán egy áldott nagymamát vagy édesanyát), hanem azt akarja, hogy én is eszköze legyek: általam jusson el evangéliuma sokakhoz. Megszólaltatni ma az Isten igéjét? Felvállalni az Isten akaratát, értékrendjét munkahelyen, baráti társaságban, pláne a közéletben? Nem elvetélt ötlet? Nem eleve kudarcra ítélt? Nem! Tudjuk – hiszen tapasztaljuk –, a jézusi út valóban boldogságot hoz. Hogyan adhatjuk tovább? Bátorsággal, azzal a tudattal, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem csak mi küzdünk. Velünk van a hatalmas Isten, velünk küzd. Ő szánkba adja igéjét, és megtörténhet a csoda.

Jézus Krisztus mondja: „Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha.” Jn 8,51 (Zsolt 119,114; 2Pt 3,13–18; Jel 20,11–15) Az emberi egzisztencia legnagyobb problémája a mulandóság, a halál. Ám az Isten megoldást talál rá, felkínálja az élet. Követőinek igazi életet kínál. Az élet ugyanis több az ételnél, italnál, anyagi, tárgyi eszközök birtoklásánál. Az élet Istenre figyelés, akaratának követése, szeretetkapcsolatok sokasága, testvérek közössége, akik egymás terhét hordozzák, megszüntetve félelmet, aggódást, magányt – egészen addig, míg örök országának részesei nem leszünk.

Bátovszky Gábor