Liturgikus sarok

A gyülekezet arra a csodálatos közösségre készül, amit az úrvacsoravétel alkalmával átélhet Urával és a jelenlevőkkel. Valamit megsejthet, megérezhet abból az eljövendő teljességből, ami reménységének alapja. A liturgiában már elhangzott az igazi emelkedettség felhívása: a szív az Isten színe elé készül. A prefáció hálaadása még jobban Isten közelségébe vonzza a lelket, majd a liturgiának ezen a pontján elmosódik a határ emberi és mennyei között: felhangzik az égiek – Ézsaiás elhívási látomásában (Ézs 6,1–4) – zengő kórusa: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!”

A prófétát megrémíti a szentség és tisztaság, az Isten hatalmának ilyen közvetlen megjelenése. Nem gondol elhívásra, sokkal inkább arra, hogy bűnössége, bűnökkel terhelt népével való közössége ítéletet jelent számára. Az Úr azonban elküldi, hogy választott eszköze legyen. Nem önmaga válik erre méltóvá, nem eddigi érdemeit mérlegelik, hanem Isten tisztítja meg. Ézsaiás bepillanthat a mennyei világba, és a kibeszélhetetlen, felfoghatatlan hatalmú Úrral való találkozás egész életét meghatározza. Nem feldolgozandó sokk, felednivaló félelem, hanem szolgálat, küldetés a következmény.

A földön vándorló gyülekezet számára különös ajándéka a liturgiának, hogy alkalmat teremt felszabadultan, boldogan énekelni Isten dicsőítését. Megtisztult bűnösként énekelni, a mennyei világgal együtt énekelni, a jövőre tekintve énekelni.

Mire a gyülekezet az úrvacsorai istentiszteletnek ehhez a pontjához érkezik, megtapasztalta a bűnbocsánat örömét. Úgy állt meg Ura színe előtt, hogy ugyan reálisan látnia kellett vétkeit, de mérhetetlen erőhöz és örömhöz juttatta a kegyelmi igék bizonyossága. A dicsőítés azért fakadhat az ajkakról, mert nem a bujkáló és szégyenkező ádámi magatartás kerekedik felül Isten jelenlétében, hanem az a boldogság, hogy az elbukott, elesett ember hangja eljut a Szent elé. Aki közösségre hív magával az úrvacsorában, ezért a visszatalálásért fizette meg a legnagyobb árat, életét adva a világért.

A legtöbbet ismerhettük meg Istenről: végtelen szeretetét. Így mint őt ismerők bátran csatlakozhatunk a szeráfok énekéhez, a mennyei istentisz- telet hangjaihoz. Az ének nem hamis és nem méltatlan, mert a mennyei világ tökéletes harmóniájába kaptunk elhívást: nem vagyunk kívülállók. Az úrvacsorai közösség előtt nem mondhatunk kevesebbet, mint amit az emberi szavakkal már alig lehet kifejezni. Háromszor ismételjük: szent, szent, szent a Seregek Ura. Ismételjük, mert hódolatunkat tovább nem lehet fokozni. A mennyei világ örök dicsőítő ritmusából kapunk néhány ütemnyit.

Ez pedig már a jövőbe is mutat. Sanctust énekelni: az új ég és új föld valóságából megízlelni valamit. Az Isten égi dicsőítésének örök folyama énekünkben a tér és idő korlátai közé alázza magát, de a gyülekezetnek az a reménysége, hogy a teljesség, az örök élet felé tartunk. Amikor pedig ez beteljesedik, az örök liturgiában nem kell már hitünk, nem kellenek külső, látható jelek, csak a győztesek éneke, amely mindig hangzik a Szent előtt.

Mióta a keresztény gyülekezet bekapcsolódott a szeráfok kórusába, újból és újból megelevenedik Ézsaiás tapasztalata: egy térben az Úrral. A Krisztussal való úrvacsorai közösség mindig az Isten jelenlétéről mint a befogadó szeretet jelenlétéről beszél. Ez pedig mindig betölti a szent teret, legyen az templom vagy családi otthon. Betölti, hogy eggyé legyen azzal is, aki részese ennek a csodának.

Ördög Endre