Evangélikusok

A szombathelyi Túróczy Zoltán Evangélikus Szeretetotthon lakója a most 84 éves Ács Gyula, aki megtérése óta evangéliumi élő hittel tesz bizonyságot Jézus Krisztusról mint Megváltóról. Vallja, hogy életének minden eseményében az Isten vezette őt. És bár úgy érzi, hogy ereje fogy, mégis azt kéri Istentől, hogy amíg haza nem tér Urához, addig adjon erőt az otthon öregei és betegei között végzett szolgálathoz.

Ács Gyula nagycsaládban nevelkedett, boldog gyermekkora volt. Erről így beszélt: Édesapám asztalosként dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, én testvéreimmel otthon nyugodt és gondtalan életet élhettem. Semmiben sem szenvedtünk hiányt. Gyermekkoromban a Keresztyén Ifjúsági Egyesület cserkész- csapatának lettem a tagja, ahol hívő életpályákat láttam, és ezek nyomán kezdtem el tanulmányozni a Szentírást. Akkor még nem mondhattam el magamról, hogy hitben járó ember vagyok, de egyre nagyobb súlyként nehezedett rám a mind jobban kikristályosodó felismerés: ha ebben az állapotomban halnék meg, elkárhoznék. Tudtam, hogy az üdvösség eléréséhez nem elég vallásosnak lenni, annál több kell, mégpedig a feltétel nélküli hit abban, hogy Jézus Krisztus Megváltó.

**– Mikor jutott el végül erre a hitre?**

– Azokban az években, amikor egy javítóintézetbe kerültem mint nevelő. A rám bízott fiatalok lopásért, rablásért, iskolakerülésért kerültek az intézetbe. Ők nem nagyon voltak fogékonyak a hit dolgaira, én azonban rendszeresen átjártam istentiszteletre a szomszéd községbe egy református családhoz. Nagyon szeretetteljes kis közösség volt az. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, és olvastuk a Bibliát. Ebben a kis körben tértem meg igazán.

**– Ezután nehéz időszak következett az életében: háború, sebesülés és fogság. Segített-e ezekben a próbákban frissen megtalált hite?**

– Hiszem, hogy életemnek ebben a nehéz időszakában a Jóisten kézen fogva vezetett. Munkácsra vonultam be, majd az orosz frontra kerültem. Hamarosan megsebesültem, lövést kaptam a bal karomba és lábamba. A sebesülés szerencsére nem volt súlyos, viszont a frontról megmenekültem. Sebesültként estem amerikai fogságba, és egy Párizs melletti táborba vittek. Kilenc hónapot töltöttem a fogságban, de akkor már Isten megadta nekem a lehetőséget, hogy Bibliával élő emberként egy imaközösségben szolgáljak. Amikor az első transzportok egyikével a táborban szolgáló lelkész hazament, az evangélikusoknak én tartottam az istentiszteleteket.

**– Később, a Rákosi-korban kántor-tanítóként dolgozott Zánkán. Ez a korszak nemcsak az egyházi emberek számára volt nehéz, hanem – gondolom – egy kántor-tanítónak is.**

– Ez így van. Ráadásul én még kihívtam magam ellen a hatalom haragját is azzal, hogy az úttörőmozgalomban nem vállaltam a gyermekek ateista nevelését. Ezért 1953-ban kitettek kántor-tanítói állásomból, és hosszabb időn keresztül megfigyelés alatt tartottak. Három hónapig voltam állástalan, majd miután elvégeztem a megfelelő iskolát, a földhivatal földmérője lettem. Nyugdíjazásomig ilyen beosztásban dolgoztam. A zánkai nehéz éveimben ismét megéreztem Isten munkálkodását életemben, hiszen ott ismerhettem meg feleségemet, egy nálam tizenkét évvel idősebb özvegyasszonyt, aki szintén komoly, hitben járó lélek volt. Megadta Isten azt a lehetőséget, hogy közösen szolgálhattunk az egyházban.

**– Egy éve került ebbe a modern otthonba. Szeretetteljes légkör veszi körül. Hogy tekint vissza életére, és mit kíván még az élettől?**

– Miután feleségem meghalt, tizenhét évig éltem özvegyemberként. Nehéz egyedül annak, aki megszokta, hogy szerető társ van mellette. Egészségem is megromlott, ezért nagyon örültem, amikor felvételt nyertem ebbe az otthonba, ahol a bibliaórákon és kántorként még tovább tudok szolgálni az Úrnak. Ha viszszatekintek az életemre, akkor a szomorúság és a hála kettős érzése él bennem. Szomorú vagyok azért az elvesztegetett 21 évért, amit Jézus nélkül éltem le, hálás vagyok viszont mindazért, amit életem során Istentől kaptam. Ő vezetett engem, ő adott erőt és hitet ahhoz, hogy bizonyságot tegyek az embereknek arról, hogy Jézust személyes Megváltómnak tekintem. Talán szolgálatomnak köszönhetően sikerült néhány lelket Jézushoz vezetni. Ha előretekintek, csak két dolgot kérek az Istentől. Ha haza kell mennem az Úrhoz, csendesen hívjon el ebből a világból. Addig a pillanatig viszont engedje, hogy bizonyságtévő életet élhessek az otthon idős és beteg lakói között.

Kiss Miklós