Keresztény szemmel

Örvendetesen újjáépült oktatási rendszerünk és az evangélikus iskolák hagyományai a reformációig nyúlnak vissza. Erős gyökerek ezek. Belőlük táplálkozik az a szellemiség, amely reményeink szerint meghatározza iskoláink életét.

A reformáció megújulást hozott, amely kihatott a kor teljes lelki-szellemi életére, a polgárosodó Európára is. Azáltal, hogy Luther Márton német nyelvre fordította a Bibliát, lehetővé vált, hogy honfitársai anyanyelvükön keressék kérdéseikre az Ige válaszait.

Mert az autonóm polgár kérdez. Tudja, hogy felelős saját sorsáért, családjáért, a közösségért, amelyben él, és e felelős életvezetése erős hitbeli meggyőződésen alapul. Nem egyszerűen engedelmeskedni akar, hanem felelősségteljesen dönteni, vállalva ennek következményeit. A reformáció egyházát éppen ezért autonóm, felelős polgárok alkották.

Ebben a szellemiségben, ezzel az igénnyel alapították meg iskoláikat, azzal a céllal, hogy ott erős világnézeti elkötelezettségű, autonóm személyiségek formálódjanak. A megharcolt hit ugyanis érték. Ebben a folyamatban meghatározó az intézmény nyitottsága, befogadó karaktere, ugyanakkor a tanárok személyisége is. Jellemző, hogy iskoláink híres növendékei, amikor visszaemlékeztek diákéveikre, az alma mater megbecsülése mellett sohasem felejtették el megemlíteni egy-egy tanáruk nevét, mint akiknek meghatározó szerepük volt értékrendjük kialakításában. Voltak olyanok közülük, akik az iskola keresztény szellemiségét, mások a magas színvonalú képzést emelték ki, de valamenynyien fontosnak tartották a nyitott, befogadó légkört, amely igényt tartott felelős döntéseikre is.

Abban napjainkban is konszenzus van, hogy az evangélikus iskola legyen minőségi oktatási intézmény, ahol mindenki – diák és tanár egyaránt – a tőle telhető maximumot igyekszik nyújtani. Ellenben megoszlanak a vélemények az iskola egyházi jellegét illetően. Az a reménység, hogy tanulóink a magas szintű tudás elsajátítása mellett hívő keresztény emberekké váljanak, közös, ám az ehhez vezető útról eltérőek az álláspontok. Nem szabad elfelejtenünk: a színvonalas tevékenység, a szilárd erkölcsi követelményrendszer is közvetve missziói üzenetet hordoz. Ehhez járulnak a közvetlen missziói alkalmak. A hit Isten titka, a „felülről” vezérelt, Isten kegyelmétől függő autonóm személyiség formálásának lehetősége azonban iskoláink szép feladata. A külső autonómiát, életvezetésünket megtörheti az erőszak, de a belső autonómia, a szilárd értékrend nem vehető el tőlünk. Erről tanúskodott a diktatúra évtizedei alatt sok-sok értékes élet.

Ma fiataljaink autonómiáját nem anynyira a politika, hanem a világnézeti igénytelenség, divatmajmolás, a táplálkozástól a kultúráig terjedő kommerszia-lizálódás, a silány uniformizálódás fenyegeti. A keresztény értékrend ezzel ellentétben autonómiát nyújt. Az egyedüli értékből, Krisztus váltsághalálából következik esélyünk a két nagy parancsolat, az Isten- és az emberszeretet parancsa szerinti autonóm életvezetésre. A pénz így cél helyett eszközzé válik, s az értékrendben a pénzért nem kapható erkölcsi, érzelmi értékeknek, a tisztességnek, a hűségnek, a barátságnak, a szeretetnek, a humán értékeknek, az emberi méltóságnak, a jogegyenlőségnek, az egészségnek, a környezetvédelemnek van prioritása. A nyitott légkörű, egészséges szellemiségű iskolák segíthetnek abban, hogy a mai csapdákat elkerülő, autonóm személyiségek alakulhassanak ki.

Az autonómia igénye mindemellett együtt jár a teljes élet igényével, a testi-szellemi neveléssel. Az egyházi iskolák nemes hagyománya, hogy kultúrcentrumai is a településüknek. A testkultúra a fiatalok életének természetes, szerves része, így fontos közösségteremtő szerepe van. (Már Kossuth Lajos harcolt azért, hogy az állami iskolákban az egyháziakéhoz hasonló színvonalas testnevelés legyen. De a szellemiséget tekintve annak is üzenetértéke van, hogy több iskolánk viseli a kétszáz éve született nagy államférfi nevét.)

Ordass Lajos 1948-ban ellenállt az erőszakos, az iskolák államosítását akaró törekvésnek, mert tisztában volt a „szalámitaktikával”: ez az első lépés az egyház rabbá tétele útján, melyet majd továbbiak követnek. Ezért is mondott nemet az első lépésre, és emiatt sem értett egyet azokkal, akik ekkor és később is azt keresték, hogy milyen engedmény tehető még meg, amitől nem vész el az egyház szuverenitása.

De ellenállt az iskolaügyben azért is, mert tudta, hogy az iskolák egyházunk legmélyebb identitásáig, a reformációig visszanyúló gyökerekhez tartoznak. Ma Istennek hála, újraéljük ennek igazságát, szépségét és felelősségét. És a reformáció értékeire emlékezve Ordass Lajos életpéldája is bekerül iskoláink értékrendjébe, történelmünkbe. Mert a börtönt, szenvedést is vállalva megőrizte autonómiáját – egyedül Istenre figyelve.

Frenkl Róbert