A hét témája

Szép halála volt – mondják, amikor valaki hirtelen meghal. A régiek még azért imádkoztak, hogy Isten őrizze meg őket a hirtelen haláltól. Szép halálról beszélni sok esetben puszta áltatás. Pál apostol a halált ellenségnek nevezi (1Kor 15,26). Igaz, azt is írja, hogy számára „az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1,21). De itt nincs ellentmondás. Való igaz, hogy nincs szép halál, de van boldog hazamenetel és szép búcsúzás.

Ilyen volt egy sokat szenvedett testvérünké, Hagemann Mihályé is, aki a rákoskeresztúr-rákoshegyi gyülekezet tagja és presbitere volt. Ereje teljében, 65 éves korában – jó egy éve – megtámadta szervezetét a rák. A műtét utáni gyors felépülés reménységre adott okot. Dolgozott a kertben, gondozta a jószágokat, örült a családjának – úgy, mint azelőtt. Vasárnaponként ott volt a rákoshegyi templomban, és hűségesen részt vett az énekkari próbákon – úgy, mint azelőtt. A karácsonyi istentiszteleten ott énekelt az énekkarban, aztán a próbákon együtt készült a többiekkel nagypéntekre és húsvétra. Hanem a remény hervadozni kezdett, amikor ismét jelentkezett a félelmetes kór. Az újabb műtét után lassanként be kellett látnia, hogy nincs sok ideje már ezen a földön. De azt az időt kihasználta a felkészülésre. Sokat olvasta a Bibliát és az azzal kapcsolatos könyveket. Sok igehirdetést meghallgatott kazettáról. Előre megjelölte, melyik ige és milyen énekek hangozzanak majd el a temetésén, és mit énekeljen az énekkar. A kórus azonban már halála előtt egy hónappal teljesítette kívánságát. Otthonában együtt énekeltük Kapi Gyula énekét: „Tehozzád, ó, Uram, emelem föl lelkem, én Istenem! Benned, csak tebenned bízom. Ó, vezess engemet a te igazságodban, és taníts engemet, mert te vagy énnekem szabadító Istenem, én Istenem! Emlékezz meg, én Uram, irgalmasságodról, én Istenem! Az én bűnömnek sokaságát Te bocsásd meg, én Istenem!” Kérte, hogy olvassuk föl azt az imádságot, amelyet ő írt: „Uram, Istenem! Lehet, hogy utolsó alkalmam, hogy bűnbocsánatot nyerjek. Köszönöm Neked ezt a 66 évet, melyet számomra kiszabtál. Köszönöm, hogy szerető családdal vettél körül, és köszönöm ezt a lelki békét, mellyel egész életemben megáldottál. Köszönöm, hogy egész életemet úgy élhettem le, hogy nem volt soha haragosom. Kérlek, hogy földi életem utolsó napjait is ebben a lelki békében, a Te békességedben tölthessem, és el tudjam viselni a még rám váró fájdalmakat. Bocsánatot kérek a családomtól, ha néha mégis elviselhetetlen vagyok, pedig úgy szeretném őket megkímélni. Ehhez kérem, Uram, segítségedet. Most már csak azt szeretném, hogy a Te akaratod teljesedjék be rajtam. Ámen.”

A felesége még egy hónapig ápolta hűségesen. Egyszer éppen kiment a nagybeteg mellől, hogy a jószágokat etesse, de nemsokára szólt a csengő, amivel a férje hívta őt. „Most mentem ki, mi a baj? Kérsz valamit?” „Csak azt, hogy fogd meg a kezemet.” Az asszony megfogta a férje kezét, és letörölte verejtékező homlokát. „Köszönöm” – szólt a beteg. Ez volt az utolsó szava. Ezzel ért véget a földi pálya.

A temetésen hatalmas tömeg volt. A virágerdő fölött elhangzottak az elhunyt kívánsága szerinti énekek: 521, 53, 525. És hangzott a kért ige is: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7–8) És újból felhangzott az énekkar éneke is: „Tehozzád, ó, Uram, emelem föl lelkem…” Most is együtt énekeltük. Mi itt, ő odaát. Megrendítően szép búcsúzás volt.

Marschalkó Gyula