Keresztény szemmel

Talán a hangulat kontrasztja miatt nyűgöz le a két idős asszony hangosan vidám beszélgetése. Az egyik rákönyököl férje sírkövére, a másik, kezében szépséges réz vizeskannával, gesztikulálva magyaráz. Mindenhol fényképek. Régen meghalt emberek arcai néznek rám. Egy ősi családi síremléken követni lehet a régi korok divatját, hajviseletét, ruházatát. Gyakoriak a művészi szobrok, domborművek. Az egyik kövön – talán egy hegymászó nyugszik alatta –, ragyogó, hatalmas, tiszta hegyi kristály. Nincs rögzítve, csak úgy rá van téve. Igazi kincs.

Egy hegymászónak biztos nevetséges az én 2000 méter körüli „csúcsom”. Én a magyar Himalája-expedíció tagjaira gondolok közben: mit szerethetnek annyira? A hegymászás ugyanis csapda. Az ember küszködve feljut egy magas csúcsra, de onnan fentről megpillant egy még magasabbat, amit persze újra csak meg kell másznia, mert nem lehet, hogy ne tegye. Mint az életben. Elhiszem, hogy valakit ez a szenvedély végül a Mount Everestig vezet.

Ott fönn gyönyörű kövek vannak. Ragyogó kristályok. Szikrázik rajtuk a napfény. Érzem, hogy megfosztanám a hegyet, ha lehoznám. Másrészt, mit kezdenék vele? Ez a gyönyörűség idegen az alföldi homokon.

Ha megállunk, a folyómederben lehet kavicsokat gyűjteni – mondja túravezetőnk. Elég gyerekes ötlet, gondolom, mert még nem látom a kavicsoknak azt a mérhetetlen tömegét, ami a pihenőnél tárul elénk. Senki nem tudja megállni, hogy le ne hajoljon, fel ne vegye a kezébe a gyors sodrású folyó e művészi alkotásait. Aztán csak azért dobja el ismét, mert talál egy még szebbet, még csillogóbbat. Igazi kincsek.

Hirtelen az a szenvedélyes érzés fog el, hogy itt kell lennie annak a legcsodálatosabb kőnek, amelyik rám várt eddig, hogy én ideérjek, rátaláljak és felvegyem. Hogy az enyém legyen örökre. Valahol itt kell lennie!

Egy darabig válogatok a kavicsok között. Aztán eldobom végül az utolsót is, megyünk tovább.

Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valahol ott volt az a kincs, ami rám várt.

Ott – vagy valahol máshol.

Koczor Tamás