Egyházunk egy-két hete

Az egyház és a család volt az a két struktúra a 20. században, amely ellenállt a különböző színű diktatúrák romboló hatásának, és megőrizte értékeit – mondta előadásában az evangélikus felügyelők negyedik konferenciáján, Révfülöpön Balog Zoltán református lelkész, a Köztársasági Elnöki Hivatal főtanácsadója. További fontos megállapítása volt az egyház és állam, az egyház és a politika kapcsolatáról, hogy az egyház a szó jó értelmében mindig egyfajta bizonytalanságot kell, hogy jelentsen a politika számára. Nem megbízhatatlanságot, hiszen az egyház stabil, tisztességes szervezet, jó partner, de vannak, lehetnek helyzetek, amikor a hit más megoldást diktál, mint amit az aktuális állami akarat igényel. Ilyen volt például az elmúlt kormányzati ciklusban az üzletek, a nagy bevásárlóközpontok ünnepi nyitva tartásának a kérdése, amely ellen – más-más talajon – a szakszervezetek és az egyházak egyaránt tiltakoztak. De ilyen volt az abortusz jogi szabályozásáról lezajlott vita is.

A konferencia másik meghívott előadója – Platthy Iván nyugalmazott államtitkár, kormányfőtanácsos – előadásában a rendszerváltozás izgalmas időszakára, az 1990-es 4. törvény megszületésének körülményeire pillantott vissza. Úgy vélte, hogy ennyire jó, időtálló törvényt talán később, bármelyik kormányzati ciklusban nem lehetett volna megalkotni.

A törvény nemcsak valódi szabadságot biztosított az egyházaknak, de meghatározta a szektorsemlegesség elvét, amelynek alapján a közfeladatot – oktatást, egészségügyet, szociális tevékenységet stb. – átvállaló egyházi intézményt az állami, önkormányzati intézménnyel azonos finanszírozás illeti meg.

További lépés volt az 1993-as 32-es törvény megalkotása a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről. Bár a politika elutasította a reprivatizációt, méltányosnak tartották, hogy – a funkcionalitás elvét alkalmazva – az egyházak működésükhöz, szolgálatukhoz visszakapják az 1948-ban államosított intézményeik jelentős részét. Az egyház-finanszírozásban pedig az 1997-ben kialakított „egyszázalékos rendszer” a jelentős. Az állampolgárok adójuk egy százalékát felajánlhatják valamelyik egyház számára. Ez volt az első lépés azon az úton, amely oda vezethet, hogy teljesen megszűnjön az egyházak költségvetési függősége, automatizmusok garantálják az egyházak anyagi támogatását.

A két előadás mintegy tükröt tartott elénk. Megállapíthattuk, hogy a rendszerváltozás örömében nem szembesültünk eléggé azzal a merőben új helyzettel, melyet a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990-es 4. törvény teremtett. Ez a törvény ugyanis történelmünkben először valóban szétválasztotta az államot és az egyházat. Ez azt jelenti, hogy az állam nem szól bele az egyház dolgaiba, nincs szükség az egyházi törvények állami jóváhagyására, de az állam nem is nyújt segítséget az egyházi törvények végrehajtásához. Így kellett szembesülnünk azzal, hogy a zsinat által megalkotott törvénykönyv végrehajtását kizárólag a belső egyetértés garantálja.

Különösen az egyházi bírósági határozatok végrehajtása problematikus. A jó rend, a jövőért való felelősségünk megkívánja a jogszerű gyakorlat kialakítását. Persze az lenne az örvendetes, ha minél kevesebb bírósági ügy lenne, de emberek vagyunk, ebből bizony adódnak nemkívánatos helyzetek.

A rendszerváltozáskor egyöntetű volt a kívánság, hogy álljon helyre az egyensúly a püspöki szolgálatban. A diktatúra évtizedeiben a püspök elsősorban vezető volt, aki az állami elképzelésekhez kellett, hogy igazítsa az egyházi életet, elhalványult az eredeti küldetés, a főpásztori szolgálat. A háromkerületes szervezet kialakítása a püspökök főpásztori szolgálatának a megerősítését is célozta. Ez meg is valósult, de közben a megszületett törvények – nyilván még a korábbi önkény miatt – szinte eszköztelenné tették a püspököt mint vezetőt. A zsinatra vár e kérdés rendezése, például a fegyelmi jogkörök biztosítása püspökeink számára.

Örvendetes az egyház és a társadalom gazdag kapcsolatrendszere, ez az elmúlt évtized legszebb eredménye. Újjáépült az egyházi iskolarendszer, az egyházak jelentős feladatot vállalnak a szociális háló megerősítésében, a rendszerváltozás veszteseinek, a leszakadóknak a felkarolásában.

De fontos az értékközvetítés, a misszió a társadalom egésze számára. Ehhez javítani kell az egyházi média hatékonyságát, vállalni kell az állásfoglalást érzékeny társadalmi kérdésekben is. De ez nem jelenthet ítélkezést. Elsősorban az egyházon belül van felelősségünk, szükséges a megújulást munkálnunk. Ne legyen evangélikus családokban abortusz, evangélikus iskolákban, fiatalok között szenvedélybetegség, kábítószer-élvezet.

Fontos az egyház közéleti felelőssége, állásfoglalása politikai kérdésekben, de az egyház hajója nem köthető semmiféle pártpolitikához. A 2002-es év választási küzdelmei számunkra is sok tanulsággal szolgáltak. Tanulnunk kell még az egyházi élet minden területén és a politika szférájában is a pluralizmust, hogy nyitott szívvel tudjuk elfogadni a különböző, a mienktől eltérő felfogásokat is.

A konferencia spirituális tartalmát püspökeink igeszolgálata nyújtotta. Alapvető motívum volt a halandó voltunkból adódó halálfélelem, az ezt legyőző – az első keresztény közösségekig visszanyúló – Messiás-várás, az evangéliumi reménység. Jézus Krisztus a fundamentum, aki legyőzte a halált.

Az idei felügyelői konferenciát a résztvevőknek a korábbi éveket is meghaladó aktivitása jellemezte. Reméljük, ez a lendület hozzájárul az egyház és különösen is a gyülekezetek közéleti, helyi társadalmi szerepének a további erősödéséhez.

Frenkl Róbert