Egyházunk egy-két hete

A szarvaskendi templom

Tulajdonképpen az emberi feledékenységnek köszönhető, hogy a körmendi gyülekezethez tartozó – mindössze 116 evangélikust számláló – kis fíliában, november első vasárnapjának délutánján új templomot szentelhettünk. A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület legújabb templomát az egyházkerület püspöke szentelte fel.

Még 1992-ben történt, hogy egy újonnan született törvényre hivatkozva a szarvaskendi gyülekezet (akkori lelkipásztorának, Zügn Tamásnak a vezetésével) megállapodást kötött az önkormányzattal, hogy az 1887-ben épült – később harangtoronnyal kiegészített, és a pártállam idején államosított – evangélikus iskolát az egyházközség természetben kéri vissza. Záradékként bevették a szerződésbe, hogy az egykori tanító – Tompa Jenő – még öt évig lakhat az épület szolgálati lakásában, és csak ezután kerül az egyház nevére az ingatlan. 1997-ben egyszerűen elfelejtődött ez az átírás. Mivel így „jogvesztett” lett az eredetileg aláírt megállapodás, lehetőség nyílt az igényt pénzbeli kárpótlássá változtatni, hiszen az időközben teljesen lepusztult épület már az összeomlás szélén állt. Hamarosan meg is történt lebontása, egy üres telket hagyva maga után.

Isten ugyanakkor megadta a lehetőséget, hogy a rövid időn belül kézhez kapott kárpótlási összeg birtokában templomépítéshez kezdjenek a hívek. (Ehhez a telket az önkormányzat ingyen biztosította a régi épület helyén.)

Ilyen előzmények után tették le az új templom alapkövét 2000. október 24-én. Ha egykor nem felejtődik el a megállapodás kiegészítésének végrehajtása, akkor a templomszentelés helyett romeltakarításra gyűlhettek volna össze ma a hívek – utalt rá köszöntőjében dr. Nagy János egyházmegyei felügyelő.

Az ünnepi eseményre hangolódva (miközben a fotóeszközöket készítettem elő) halk sírásra lettem figyelmes. Kérdésemre Tóth Gyuláné – könnyeivel küszködve – elmondta, hogy családjukban apáról fiúra száll a helyi leánygyülekezetben betöltendő gondnoki tisztség. Férje egy éve halt meg, így nem élhette meg az új templom megszületését, pedig ezáltal az ő régi nagy álma valósult meg. Fiát, ifj. Tóth Gyulát két évvel ezelőtt, az általános tisztújítás keretében választotta gondnokká a gyülekezet közgyűlése, de ő beiktatásának elhalasztását kérte addig, amíg elkészül az – akkor még csak tervasztalon létezett – új hajlék. Még eskütétele előtt szerette volna bebizonyítani, hogy nemcsak apai örökségként, de felelősségének teljes tudatában vállalta el a reá bízott szolgálatot. Az építkezés mozgalmas hétköznapjaiban volt ideje bizonyítani alkalmasságát, így a templomszentelést követő percek első eseménye volt, hogy Pőcze István lelkész beiktatta hivatalába ifj. Tóth Gyulát, a két éve megválasztott gyülekezeti gondnokot.

Ittzés János püspök igehirdetésében Salamon király templomszentelési imádságából olvasott fel részletet, a 1Kir 8,27–30 alapján. Kérdésként tette fel, hogy szükségünk van-e templomra, ha Istennel bárhol találkozhatunk. Több ez, mint csupán egy faludísz. Meg kell értenünk, hogy nekünk van szükségünk erre az épületre. Amelyben egymás hite által erősödünk, egymásba kapaszkodunk. Ahol látjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Amely a nyugalom és a békesség háza lesz számunkra. A múló élet vándorútján kell nekünk egy ilyen hajlék. De eljön majd az idő, a beteljesedés órája, amikor már nem kell. Nem politikai fordulathoz kötődik ez, hanem próféciához... Végezetül áldásként kérte, hogy a vándorúton lévő egyház számára legyenek itt a földön olyan helyeink és alkalmaink, ahol együtt dicsérhetjük az Urat.

Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen köszöntőt mondott – többek között – Benczúr László, az épület tervezője, Markó Péter, a Vas megyei Közgyűlés elnöke, valamint Vető István esperes. Az estébe nyúló ünnepség után a szarvaskendiek terített asztalok mellé várták a közelebbről és távolabbról érkezett vendégeket.

Menyes Gyula