Keresztutak

Stuttgarti magyarok között

Stuttgartban 1947-ben tartották az első magyar nyelvű protestáns istentiszteletet. Október 13-án a város Luther-templomában több száz fős gyülekezet adott hálát az elmúlt 55 esztendőért. Az istentiszteleten a württembergi egyház püspöke, dr. Gerhard Maier hirdette az igét, majd színvonalas kulturális műsorra került sor a gyülekezeti teremben.

Ezek a száraz tények, amelyek mögött azonban évtizedek élni akarása áll. Az anyaországból érkező látogatónak megadatott, hogy ne csak az ünnepen vegyen részt, hanem azt megelőzően megismerhesse a gyülekezet két hétköznapját is. Felemelőnek találta a templomi és a színpadi megemlékezést, de még nagyobb hatást gyakoroltak rá azok a személyes találkozások, amikor családlátogatások keretében megismerhette a gyülekezet tagjait. Két kalauza a gyülekezet immár 75. életévét is betöltött mindenes lelkésze, a fáradhatatlan Gémes István és felesége volt.

A látogatások érzékeltették a gyülekezet sokszínűségét. Voltunk olyan családi bibliaórán Böblingenben, amelyet az erdélyi református Simon Sándor – egyúttal a gyülekezet egyik felügyelője – vezetett. Azután találkoztunk azzal a Nagy Györggyel és családjával, aki évtizedekkel ezelőtt – ahogy akkor mondták – „jugó vendégmunkásként” a Vajdaságból érkezett. A gyülekezeten belül önálló csoportot képeznek az ugyanabból a faluból származó családok, anélkül azonban, hogy a többiektől elkülönülnének. Testvéri szeretettel fogadtak az egykori soltvadkerti evangélikusok, Vargáék is. Találkoztunk a presbitérium egyik motorjával, Gyökössy Kingával, valamint olyan magyarokkal, akik a tengeren-túlról kerültek Württembergbe. Külön színt képviselnek azok a fiatalok, aki tanulási vagy munkavállalási céllal, esetleg bébiszitterként érkeztek Stuttgartba, illetve a közeli Tübingenbe. Felekezeti szempontból is rendkívül színes a gyülekezet: reformátusok és evangélikusok mellett baptisták, sőt unitáriusok is tartoznak ide – s a presbitériumban is megfelelő képviselettel rendelkeznek –, de a katolikusok is otthon érezhetik magukat. A nagy távolságok arra serkentik a gyülekezet tagjait, hogy ha már – sokszor talán száz kilométernyi autózás után – végre találkoznak egymással, akkor sokáig és családias módon együtt maradjanak.

Mindezek következtében a a protestáns gyülekezet az itt élő magyarok egyik legfontosabb szellemi, lelki és kulturális közössége lehet. Hosszú évtizedek elszakítottsága után mára már szorosabbra fűződnek a hazai egyházakkal való kapcsolatok is. Evangélikus összefüggésben talán a 2000 nyarán megalakult Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testülete lehet az együttműködés egyik fóruma. Ha a kereteket valóságos tartalommal töltjük meg, azzal mindenki csak gazdagodna, határon innen és határon túl. Jó lenne, ha az egyesült Európába a magyar evangélikusok is felkészülten érkeznének. A határokon átívelő gyülekezeti kapcsolatok az evangélikusok szivárványhídját képezhetik.

Csak bízni lehet abban, hogy ma már a múlté az a talán kölcsönös gyanakvás, amellyel a „kintiek” és az „otthoniak” illették egymást. Találóan fejezte ki magát Gémes Pál – aki reménység szerint majd édesapja nyomdokába lép –, hogy magukat nem emigráns, hanem migráns gyülekezetnek tartják. Vagyis közösségük nem kivándorlókból áll, hanem olyanokból, akik adott esetben – leginkább munkavállalási céllal – lakóhelyet változtatnak. A sokféle változás közepette az 55 éves protestáns gyülekezet a közösség és összetartozás állandóságát nyújthatja nekik. Ezért a stuttgarti magyarok ünnepe nemcsak a múltról, hanem a jövőről is szólt.

(A stuttgarti magyar gyülekezet életét bemutató filmet november 16-án 12.15-től sugározza a Duna Televízió, „Isten kezében” című sorozatműsorában.)

Fabiny Tamás