Keresztény szemmel

Újsághír: „Az első lehetséges tárgyi bizonyíték Jézus létezésére! Nem kizárt, hogy megtalálták azt a ládikát, amely Jézus testvérének, Jakabnak a földi maradványait őrzi. Az osszárium (= megszüntetett sírokból származó csontok gyűjtőhelye), amely egy jeruzsálemi magángyűjtemény tanulmányozása során került a figyelem középpontjába, tárgyi bizonyítéka lehet annak, hogy Jézus valós személy volt. A ládika oldalán, arámi nyelven, a következő vésett felirat olvasható: „Jakab, József fia, Jézus fivére.” (Origo – internetes újság)

A bizonyítékokkal vigyázni kell. Nem árt az óvatosság! Mert a bizonyíték bizony kétélű fegyver. Veszélyt rejthet. Van, akit meggyőz, míg mást épp ellenkező hitében erősít meg. A hit tárgyi bizonyítékaival pedig különösen is vigyázni kell. Ezért aztán valljuk be: talán nem is szeretjük annyira a bizonyítékokat – miközben lényünk egyik felével majd elepedünk, hogy megragadjuk, felmutassuk, meggyőzzük vele (elsősorban) gyenge önmagunkat, hogy kapaszkodjunk bele, kétségeink, kísértéseink, harcaink közepette. Akarjuk, hogy legyen „valami” a kezünkben, amely megfogható, lefotózható, valami, amire felemeljük a szemünket, amiből erőt merítünk: „hiszen itt van a bizonyíték!” Az „új emberünk” azonban tudja, hiszi, vallja, hogy nincs, nem lehet szüksége bizonyítékra. Mert jaj nekünk, ha abból élünk, ha arra építünk. Mert mi lesz velünk, ha a bizonyíték elvétetik tőlünk...? Ha hitünk nem az élőbe, a minket naponként megtartó Jézusba, hanem a holt tárgyba gyökerezik? Mi lesz akkor velünk?!

A „bizonyítékra” már akkor is éhezett az ember, amikor a Názáreti Jézus testben járt népe között. Sokan gyanakodva méregették. Kísértették, és „mennyei jelet” követeltek tőle. „Ha te vagy a Krisztus, bizonyítsd be!” Még a kereszten is kigúnyolták. „Másokat megmentett, mentse meg magát...” Mert kell a bizonyíték. Tamásnak, a tizenkettő egyikének is kellett. Ha nem látom, ha nem érintem, nem hiszem...

A nemzedékek változnak. A bizonyítékok utáni vágy minden generációban újjászületik. Évtizedek óta folyik a tudományos vita a nyilvánosság előtt arról, hogy valódi-e a torinói halotti lepel, melyen egy sok sebből vérző, feltehetőleg kereszten kivégzett, töviskoronás, kínhalált halt férfi alakja és arcvonási rajzolódnak ki. Az egyébként – hitbeli elkötelezettségtől függetlenül – hallatlanul izgalmas vitában az egyik tábor a keskeny, szenvedő, szakállas Krisztus-arcban a Megváltó szent vonásait látja, s egyértelmű, kézzelfogható bizonyítékának tekinti a Názáreti Jézus életére, halálára (sőt: feltámadására!) nézve. A másik tábor ezzel szemben diadalmasan kiáltott fel jó néhány évvel ezelőtt („Ugye megmondtuk, hogy csalás az egész?”), amikor a szénizotópos vizsgálat középkori eredetűnek határozta meg az anyagot. Aztán ismét eredetiségét igazolták a vizsgálatok, de a kérdés lényegében azóta is nyitott, miközben könyvek, publikációk tucatjai jelennek meg, pro és kontra.

Még jó ideig a fellelt osszáriumfelirat is bizonyára meg fogja osztani a tudóstársadalmat. Lesznek feltétlen hívei és szkeptikus tagadói valódiságának, azaz már vannak is. Mert mi sem természetesebb, mint hogy a fenti újsághír megjelenésekor azonnal megszólaltak a kételkedő hangok: mivel a ládika nem egy ásatás során került elő, hanem egy gyűjtő tulajdonában van, aki egy régiségpiacon vásárolta azt, ez a tény „felhőként fogja beárnyékolni a felirat eredetiségét”.

S itt érkeztünk el a lényeghez: minden tárgynak megvan a maga „felhője”, amelynek „árnyékát” bölcs dolog komolyan megfontolni. Hiszen a hit nem hiszékenység. A keresztény ember a legcsodálatosabb ajándékot kapja meg hite által: az igazságot. A bizonyítékot: Isten minden emberi értelmet meghaladó szeretetéről a bűnös iránt, azzal, hogy elküldte Fiát. A bizonyosságot: hogy megváltásunk elvégeztetett a Golgota keresztfáján. Az útmutatást: az írott igéből és a világ végezetéig minden napon velünk lévő, élő Jézus Krisztustól. S nincs tárgy a földön, amely örök életre megtartó hitet szülhetne a hitetlenben. Csak a Szentlélek által kapjuk a bizonyítékot. Tamásainak ma sem mond más az Úr: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Kőháti Dorottya