evél&levél

Nagyon nagy felelősséget vállal magára, aki nyilvánosan szól emberekhez. Azt a szót gondolom nehéznek, amely magatartást bírál, vagy közösséget mozdít. Ismerjük ezt a felelősséget, akik a nyilvános igehirdetés szolgálatát vállaljuk. Kevésbé vagyunk a tudatában szavaink súlyának, amikor hatalmi testület tagjaként szónokolunk, újságcikket írunk, mikrofonba-kamerába beszélünk, vagy az ifjúságot neveljük, mozgósítjuk.

Az a veszélye a nyilvános szónak, hogy személyeskedővé, másokat sértővé válhat. Mert olyan mértékben elönt bennünket saját igazságunk bizonyossága, hogy még gondolatban sem engedjük meg a másfajta igazság létezését, és miközben szólásszabadságot követelünk magunknak, másokba – legtöbbször a köz ellenségének bélyegezve őket – beléfojtjuk a szót. Ez nem felel meg a szólás, a sajtó és a vallásgyakorlás libe-ralitásának, vagyis a polgári együttélés alapelvének, amiben az utolsó évszázadok legjobbjai hittek, és amiért áldozatot is hozva küzdöttek. Amikor ezeket a szabadságokat buzgón sértegetjük, illetve ezekkel visszaélünk, akkor tapasztalható kár éri a közéletet, a közélet betegsége pedig meghatározza életünk, együttélésünk, együttműködésünk színvonalát, virágzását vagy kudarcosságát. Ezenkívül józan ésszel belátható, hogy ilyen eszközökkel nem lehet célt érni, nem lehet a másikat megváltoztatni.

Ez emberi, józan megközelítés. De Jézus követőinek az emberi racionalitásnál megbízhatóbb fényük van, amit nevezhetünk isteni kijelentésnek, az Ige világosságának vagy egyszerűen Krisztusnak. És Ő keményen tiltja az embernek az ítéletet. Mert a jó és a rossz tudása, megítélése az Istené. Az embernek nincs igazsága, nem alkalmas bírónak. Nem az ember az erkölcs alapja, hanem az Isten, az Ő szentsége és az Ő kegyelme. A másikat szeretnünk, segítenünk lehet és kell, és imádságban küzdhetünk érte, de az ítélet még gondolatban is tilos.

A közösségi viták, egymás elleni vétkek elintézésének módja pedig ez a gyülekezetben: 1. Négyszemközti beszélgetés az ütköző felek közt. 2. Megbeszélés két tanú mellett. 3. Megbeszélés a közösség nyilvánossága előtt. Így parancsolja Jézus a tanítványainak (Mt 18). És mi? Mi nem akarunk megbeszélni semmit az ellenségünkkel, mi csak nyomjuk a saját szövegünket, fejére olvasunk, agyagba döngöljük. Mi a végén kezdjük: lejáratás nyilvános beszédben, nyílt levél, megbélyegzés szavazással. És nem akarjuk a másikat megnyerni, hanem elveszíteni, mert csakis a mi győzelmünk szolgálja a köz javát.

Azt gondolom, nem a szerkesztők felelőssége, hogy a cikkírókat megigazítsák vagy szűrjék. Bizony, a szónok, a cikkíró felelősége, hogy talált-e előbb utat és módot arra, hogy személyesen beszélje meg ellenfelével „a vétket”. Ehhez persze több találékonyság, bátorság és kitartás kell, mint mikrofonban vagy levélpapíron támadni, esetleg csak általánosságokat mondani vagy személyeskedni. Kerüljük el tanítványi lelkülettel azt, hogy pl. politikai ellenfeleinket „sebeikkel kérkedő kitartottak”-nak, „káini indulatúak”-nak nevezzük, vagy hogy őket – politizáló ünnepi beszédjük miatt – tisztségükről való lemondásra szólítsuk fel, illetékesen vagy illetéktelenül. Ne felejtsük, Jézus a misszió felelőségről is beszél: a tanítvány nem szűnhet meg szeretni ellenfelét, imádkozni érte. Az ige lelkületével – alázatosan és felkészülten – próbáljunk újra és újra testvérközelbe kerülni azokhoz, akik a mi közösségünk számára idegenekként jelennek meg.

A nyilvános szóval, cikkel való ellenségeskedés nem most kezdődött egyházunkban, sem a magyar közéletben. Magam is bőven szereztem tapasztalatot az elmúlt években, szenvedtem, és okoztam sérelmeket. Az ítélet Urának parancsa azonban mindig él. Az egymásra való odafigyelés, a józan kibeszélés, az ellenségért való imádkozás pedig nagy lehetőségeket nyithat meg együttélésünkben, szolgálatunkban.

Thurnay Béla