Szentháromság ünnepe után utolsó (Örökélet) vasárnap

Micsoda gátlást okozhat az emberben a félelem. A félelem, amely képes a legszentebb, legnagyszerűbb dolgok ízét is keserűvé tenni. Félek, hogy valamit rosszul csinálok, elrontok. Félek, hogy elveszítem azt, ami nagyon fontos számomra. Félek, hogy megbántom azt, akit szeretek. Félek, hogy nem tudok megfelelni annak az elvárásnak, amelyet velem szemben támasztottak. Félek a jövőtől, és félve gondolok arra, ami elmúlt.

Azt mondják, a félelem képes megsokszorozni az erőt, megnövelni a teljesítőképességet. De a félelem ugyanúgy bénítólag is tud hatni. Nem tudom, min múlik, hogy egy fogait vicsorgató kutya láttán valaki addig sosem látott futóteljesítményre lesz-e képes, vagy lábai a földbe gyökereznek, és rettegve várja a húsába mélyedő fogak okozta égető fájdalmat. Csak azt tudom, hogy velem gyerekkoromban ez utóbbi történt. Gátlást okozhat a félelem. Bénító tétlenséget. Amikor a félelmet előidéző dolgok óriássá nőnek, árnyuk rávetődik mindenre, elhomályosítva a tiszta látást.

„Félelmemben” – mondja a harmadik szolga. Míg a másik kettő örömmel számol be arról, hogyan kamatoztatta a rábízott kincset, hogyan aktivizálta, mozdította őket tettekre mindaz, amit uruktól kaptak, addig ő félelmeiről beszél. Mikor urára gondolt, a félelem járta át. Mikor arra készült, hogy egyszer számot kell adnia arról, hogyan használta mindazt, amit útravalóul kapott, passzívvá vált. Azt gondolta, elegendő a hibától tartózkodnia, s ezzel már meg is tette, amit várnak tőle.

A keresztény emberre nézve is veszély ez; a „minimál program”: a fő, hogy tartózkodjam a hibától. Hogy én „tiszta” maradjak. Akkor már nagy baj nem érhet. A többiek nem fontosak.

Régen hallottam egy anekdotát. Pontos részletei már megkoptak emlékezetemben, csak a tartalma maradt meg igazán: Egy remetétől megkérdi valaki, hogy mivel tölti napjait. „Bizony sok tennivalóm van. Két szilaj lovat kell féken tartanom: a lábaimat, melyek lépten-nyomon rossz útra vinnének. Vércseként lesik szemeim, hogy lecsapjanak oda, ahová nem lenne ildomos pillantaniuk. Kezeim, mint két vadászó vadmacska, elragadnák azt, ami nem is az enyém. Nyelvem pedig, mint a vipera, hamar odamar, ha nem vigyázok. Nem könnyű dolog ezeket naphosszat féken tartanom...” Ez lenne hát az Úr szolgálatának lényege? A kínos tartózkodás a hibától? A félelem a számonkéréstől? Aki így véli, hiszem, hogy félreismerte a számadásra visszatérő Urat. A ta-lentumok példázata nem erre tanít.

Érdekes, hogy az emberek általában hatékonyabb motiváló erőnek tartják a büntetéstől, ítélettől való félelmet, mint a pozitív biztatást. „Azért ilyen gonosz a világ, mert egyre kevesebben számolnak a számadással, egyre kevesebben félnek az ítélettől!” – hallani gyakorta. Pedig az igazán nagy baj nem ott van, hogy egyre kevesebben számolnak az ítélettel, hanem abban, hogy túlságosan sokan, és sokszor ássuk el rövidlátó, önző módon a talentumot, melyet Urunktól kaptunk.

A hit, amit Isten bennünk élesztett – hasonlóan a bibliai talentumhoz – nem zsákmány. Nem a miénk, de rajtunk keresztül egész környezetünké. Nem magántulajdon, nem magánügy. Senki sem mondhatja, akiben hitet ébresztett Isten: „nekem már nincs más tennivalóm, csak meg kell őrizzem a hitemet és önmagamat”. Isten ajándéka tettekre, aktivitásra hív. A szolga akkor teszi jól, ha inkább még a kudarcot, bukást, vereséget, veszteséget is vállalja, de küzd, szolgál, cselekszik.

Az egyházi év utolsó vasárnapja emlékeztet: újjáteremtő Istenünk színe elé készülünk. E figyelmeztetésnek, nem az a célja, hogy önmagunkért remegő félelmet keltsen bennünk. Igénk is inkább bátoríthat: Az vár ránk utunk végén, aki már eddig is hihetetlenül sokat adott nekünk. Akkor élünk helyesen, ha nem a harmadik szolga méricskélő félelmével, hanem az első kettő hűséges odaadásával készülünk a számadásra.

Ifj. Cselovszky Ferenc