Élő víz

Karácsony. Már e szó hallatára kiráz a hideg, feláll a szőr a hátamon, összeszorul a gyomrom. A kereskedelem november közepétől készen áll a nagy roham fogadására, az üzletek karácsonyi díszben hirdetik: „Most vásárolj, így elkerülöd a tumultust!”

Az egyházak hangos szóval tiltakoznak a reklám ellen, mondván, hogy csak december 1-én kezdődik az advent. Tudom, én sem menekülök, nem tudom magam kivonni a propaganda alól, sodródom a tömeggel. Látom magam néhány hét múlva, amint hosszú listát szorongatva rovom az utat. A listán szeretett családtagjaim neve. Némelyik már áthúzva, ajándékuk a szatyorban, őket már letudtam. Nem vagyok különleges helyzetben, velem együtt rohan és keres mindenki. Szép is legyen, jó is, örüljön neki a megajándékozott is, de azért a pénztárcánk is bírja, mert ha így haladunk, januárban kenyéren és vízen élhetünk. Sietünk boltról boltra, egyikből ki, a másikba be, és közben félünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Nehogy elfelejtsünk valamit, ami az ünnephez feltétlenül szükséges. A vásárlók hangos forgatagában keresünk, keresünk.

Lukács evangéliuma megemlékezik egy öregemberről. Mai szemmel nézve nem az a nyüzsgő fajta. Nem rohan, nem siet. Ha jól megnézem, valójában semmit sem tesz. Talán csak ül. Türelmes, nincs hova mennie. Körülötte emberek. Némelyik jön befelé a templomba, más hazafelé veszi útját. Simeon, ez az öregember látja is őket, nem is. Lehet, hogy tudomást sem vesz a külvilágról. Nézése másféle látás.

Az életét nézi. Nem kívülre tekint, ő már belül keresi azt. Elemez és értékel. Hosszú, fárasztó évek vannak mögötte. Emlékei és a jelen összeolvadnak benne. A templomlépcső, a hatalmas kőoszlopok, az oltár irányából odaáramló áldozati illat a régi ünnepek emlékét idézi. A nagy falak, Jeruzsálem, a virágzó város, a körülötte menő emberek, a fák, az illat, az emlékek – e világ hirtelen eggyé válik vele. Isten hatalmas tervei fogják össze mind, és teszik Isten akaratának eszközévé valamennyit. Simeon egyszerre megérti az itt és most jelentését. Beszédessé lesz az a néhány éve, hónapja vagy napja hallott ígéret, amely azóta is egyre hangosabban és hangosabban lüktet valahol az agyában: „Nem halhatsz meg addig, amíg nem látod az Úr Krisztusát.”

Simeon már tudja, ez az a nap. A templomlépcső, a fák, a búgó galambok, az illat, az asszony, fején vizes korsóval, a szemerkélő eső, a feltörő emlékek mind ezt sugallják. És ekkor meglátja őket. Lent, még alig kivehetően, a lépcső legalsó fokára lép egy fiatal pár. Az aszszony kezében csecsemő. Mellé érnek. Már egészen közel vannak hozzá, hallja a beszédüket. Feláll. Teljesen természetesen kezébe fogja a csecsemőt, halkan, szinte érthetetlenül hálát duruzsol a Magasságos Istennek: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat beszéded szerint békességgel, mert látták szemeim a te üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.”

Az asszony és a férfi kissé csodálkozva figyelik őt. Aztán visszakapják gyermeküket. Nem szólnak, csak néznek. Simeon útjára indul. Egyesével veszi a lépcsőket, komótosan ballag hazafelé. Arcán könny pereg végig. Már tudja, miért élt.

Az eső is tovább szemerkél. Víz folyik Simeon arcán. A könnyet és az esőt együtt törli, maszatolja szét ráncos bőrén. A gyermek nyolcnapos volt azon a napon.

Karácsony után nyolc nappal újév lesz. Nem tudom, a kedves olvasót hol találja január elseje. Talán az ágyban, mert jólesik kipihenni az elmúlt éjszaka fáradalmait. Talán a mosogató fölé hajolva, mert el kell mosni az ünnep sok piszkos edényét. Talán a televízió előtt, mert jólesik meghallgatni az újévi koncertet Bécsből.

Én legszívesebben a templom lépcsőjén ülnék. Hátha az lesz az a nap, amikor eljön, vagy valaki elhozza Őt nekem. Hátha az lesz az a nap, amikor megértem, volt miért élnem. Az üzletekben hiába keresem, nem találom az ünnephez szükségeset. Isten nincs bennük. Nem sikerül megvennem Őt, hiába fogy el az összes pénzem. Pedig hiányzik nagyon. Hátha a nyolcadik napon eljön. Hátha...

Koczor Ildikó