A vasárnap igéje

Advent 2. vasárnapja

Különös könyv Malakiás próféta könyve. Az okoskodó, minden megszólításra kérdéssel felelõ embert állítja elénk. Isten megszólítja az embert, és azonnal jön a kérdés. Szeretlek benneteket, mondja az Úr, és jön a kérdés: „Mibõl láthatjuk, hogy szeretsz minket?” Azután sorban jönnek Isten állításai és válasz, meghallgatás helyett az ember kérdései. Megvetitek nevemet, mondja az Úr, és azonnal hangzik a kérdés: „Mivel vetettük meg nevedet?” Tisztátalan kenyeret hoztatok oltáromra. „Mivel tettük tisztátalanná?” Minden isteni megszólítást kérdés követ, kérdések sorban egymás után. „Miért nem?” „Mivel fárasztjuk?” „Hol van az igazságos Isten?” „Mibõl térjünk meg?” „Mivel akarjuk becsapni?” És végül: „Mit beszéltünk ellened?”

Mintha nem is közel 2500 éve írta volna a próféta, hanem napjainkban. Az öntörvényû ember sértõdöttsége, a „felnõtté” vált ember kioktató kérdései hangzanak el. Mit akar az Isten? Én jobban tudom, mit kell tennem, hogyan kell élnem. Mi tudjuk, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Nem jó úgy, ahogyan most van, de minekünk lennének tippjeink a megjavításra. Olyan érthetetlenek az események, olyan ellentmondásos világ vesz körül bennünket. Örök emberi kérdés: Ha van Isten, miért engedi mindezt? Hányszor hangzik el ez a kérdés, látva a bûnt az embervilágban. Luther a Szolgai akarat címû könyvében így ír: "... Pál az istenteleneket juttatja szóhoz: 'Miért vádol minket? Ugyan ki állhat ellene akaratának?' Éppen ez az, amit értelmünk nem képes sem teljesen felfogni, sem elfogadni, ami már számos szellemi kiválóságban és tudósban váltott ki ellenszenvet oly sok századon át. Azt követelik, hogy Isten emberi jog alapján intézkedjék, tegyen úgy, ahogy nekik tetszik, vagy szûnjék meg Isten lenni, számoljon el arról, miért Isten, és miért akarja és teszi azt, ami az igazságosságnak még csak a látszatát sem kelti. (...) Álljon tehát félre Õfelsége, aki mindent alkotott, a teremtés söpredéke elõl..." Kemény fogalmazás, de igaz!

Mi, az Evangélikus Élet olvasói, igehirdetést hallgatók szomorúan állapítjuk meg magunkban: ilyen az istentelen ember, ilyen a csak látszatra figyelõ vallásos ember. „Ezek” ilyenek!

Ha a kijelölt igeszakaszt nézzük, azt, amelyben az utolsó kérdés elhangzik, megdöbbentõ dolgot figyelhetünk meg. Ezt az utolsó kérdést azok teszik fel, akik félik az Urat, és megbecsülik a nevét! Akikre figyelt az Úr, akiket beírtak egy könyvbe az Úr elõtt emlékezetül. Akik felé vigasztaló, bátorító szavakat mond. Akikhez könyörületes lesz „azon a napon”.

Hát az Istent félõk, tisztelõk is ott vannak a „vakmerõen beszélõk” között? Bizony bûnbánattal kell megállapítanunk, hogy ez is megtörténik!

A Krisztusban hívõk, alázatosságra, becsületességre törekvõ emberek szívében is feltámad a kérdés: Miért? A kevélyek, a törtetõk boldogan élik világukat. A gazemberek gyarapodnak. Az Istent csúfolóknak semmi bajuk. A mindenható Istent ma is arcul lehet csapni, mint egykor, amikor emberként köztünk járt? Miért tûri az Isten? Miért nem tesz igazságot? Miért nem bünteti a gonoszt, és jutalmazza a jót? Miért?

Álljunk meg kérdéseinkkel! Tegyük csak mérlegre a szívünk "igazságérzetét"! Ha felháborít minket Istennek ez az "igazságtalansága", gondoljunk a magunk életére, szívére. Feltehetnénk ezeket a kérdéseket, ha velünk is "igazságosan" bánt volna az Isten, és nem irgalmasan?

Idézzük tovább Luthert: "Ha Isten a méltatlanokat érdem nélkül üdvözíti, sõt a legnagyobb istentelenségben élõket bûneik ellenére is megmenti, akkor az emberi ész nem tesz szemrehányást igazságtalanságáért, nem perel vele, hogy miért akarja azt, ami még az ember saját belátása szerint is igazságtalan." Az emberi logika számára érthetetlen az Isten igazsága. Felfoghatatlan az a szeretet, amellyel magára vette bûneink terhét, megfizette tartozásunkat, nekünk adta ajándékképpen igazságát. Ugye ez az igazságtalanság nem háborít fel, hanem hálával tölti el szívünket?

És a világban ne ez az irgalmas Isten munkálkodjon? Ott ne legyen irgalmas? Amikor az igazságosságot kérjük számon Istentõl a világban, el akarjuk venni a másik ember megtérésének lehetõségét. Õt itt és most büntesse meg az Isten? Ha szeretnénk, hogy Krisztus indulata lakozzék a szívünkben, nem vélekedhetünk így.

Mégis az események, körülmények miatt sokszor felmerülhet bennünk a kérdés: Miért, Uram? Ezt nem tudjuk elkerülni. De ne keseredjünk bele, ne verjen gyökeret a szívünkben, hanem jutassa eszünkbe, hogy kegyelembõl élünk. Isten végtelen irgalma az, hogy nem törölt el bûneink miatt. Ez a felismerés indítson arra, hogy a másik ember felé, a kérdéseket feltevõk felé vigyük az örömhírt Isten "igazságtalanságáról", a bûnösnek megbocsátó kegyelmérõl, megváltó szeretetérõl.

Advent második vasárnapján szól felénk ez az ige. Advent figyelmeztet és vigasztal, bátorít. Krisztus visszajövetelére irányítja figyelmünket. Ami itt és most rendezetlennek, igazságtalannak látszik, ott és akkor a helyére kerül. Akkor lesz nyilvánvalóvá Isten igazsága. Errõl a "napról" beszél a próféta is igénkben. Akkor fogjuk majd meglátni a különbséget az igaz (Krisztusban megigazított) és a bûnös (kegyelmet elutasító) között.

Ami akkor nyilvánvalóvá lesz, annak itt és most kell eldõlnie. Mert ez a sokszor érthetetlen, igazságtalannak látszó, szívekben keserû kérdéseket fakasztó világ a kegyelem világa. Itt állította fel Isten a keresztet, végtelen szeretetének jelét, rendezte el az ember dolgát, és teremtette meg újra a vele való közösség lehetõségét. Éljünk vele!

Pintér Gyõzõ