A vasárnap igéje

Advent 3. vasárnapja

„Szívem csendben az Úrra figyel…”– éneklik gyermekeink. Az advent – a böjti időszakhoz hasonlóan – az intenzív odafigyelés ideje az egyházi esztendőben.

Advent harmadik vasárnapja arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk éberek, és senki meg ne tévesszen bennünket – se a világ szirénhangja, se a tetszetős és divatos tanítások, se a saját kegyességünk és vallásosságunk. Csak az Úrra figyeljünk, az ő hangját hallgassuk, amit a hirdetett igén keresztül a próféta közvetít hitelesen. A próféta, aki a politikai fogság idején is a szabadulás örömhírét hirdeti. A jóakaratú embereknek szól a felszólítás: „Hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek!” Minden ember keresi valahol az igazságot, de mindazok elhibázzák a célt, akik valami tárgyiasult dologban vagy eszmében vélik megtalálni azt. Az igazság ugyanis nem egy elvont eszmény, hanem személy. Jézus ezt mondja ugyanis: „én vagyok az igazság”, másutt pedig így szól: „én és az Atya egy vagyunk”, ezért tudjuk, hogy az Atya az igazság. János evangéliumában Jézus szembeállítja azokat, akik „a világból valók”, azokkal, akik az „igazságból valók”. Jézus és az ő szavára hallgatók „nem a világból valók” (Jn 17,16), ám mindazok, akik hallgatnak az ő szavára, „az igazságból valók”(Jn 18,37). Az Atyához – aki az Ószövetség Ura is egyben – Jézuson keresztül és a Szentlélek segítségével juthatunk el. Az Ószövetséget is akkor olvassuk helyesen, ha azt a Jézus-esemény fényében, a Szentlélek megvilágosító erejével tesszük.

A „kőszikla” a Teremtőre való utalás, mint ezt Mózes énekéből tudjuk: Kőszikla ő, akinek cselekvése tökéletes, minden útja igazságos, és ez a Kőszikla „nemzett” bennünket (5Móz 32,4.18). A Kőszikla utalhat Krisztusra is (1Kor 10,5), és természetesen a kőszikla az a hitvallás is egyben, amire Krisztus az ő egyházát építette (Mt 16,18). A Teremtőre, a Megváltóra és az egyházat építő és fenntartó Szentlélekre is emlékeztethet bennünket a prófétai szó.

A próféta eszünkbe juttathatja a hit hőseit és a bizonyságtevők fellegét: Ábrahámot és Sárát, akik hittek az Úr emberileg hihetetlen ígéretének, és akiken keresztül megszaporította és megáldotta az emberiséget. Vigasztalás ez számunkra, ha egyedül vagy kevesen vagyunk. Akkor is rendíthetetlenül ragaszkodnunk kell az igazsághoz: „okos” emberi, reálpolitikai megfontolások nem tántoríthatnak el bennünket a hitünk és lelkiismeretünk igazságától.

Mindezeken túl emlékeztet bennünket az Ő tetteire: a sírókat megvigasztalta, a pusztaságból kertet, a kopárságból Édent varázsolt.

Kicsoda ez az Isten, aki minderre képes? Ez az Isten törvényt adó, tanító és még a pogányoknak is világosságot sugárzó Isten, aki értésünkre adja, hogy a világ megítéltetett. A pusztulás apokaliptikus képeit idézi a próféta: „az ég szétfoszlik, mint a füst”, „a föld szétmállik, mint a ruha”, „lakói elhullanak, mint a legyek”. Shakespeare Lear királya juthat eszünkbe: „Amik a legyek / A pajkos gyermekeknek, az vagyunk / az isteneknek mind.” (IV.1). Vagy a szonettek intenzív képei a pusztulásról: „zord háború szobrokat tipor / és gyökerestül szaggat házakat.”. Ám amíg a szonettekben (például az idézett 55.-ben) az elmúlás képeit a művészet állandóságába vetett hit győzi le, a prófétánál az Isten beszéde, igazsága az, ami „nem rendül meg”, ami „örökre megmarad”. Ám az Isten beszédére való figyelésen túl az Isten szabadításának állandóságára, „megmaradására” is emlékeznünk kell: „az én szabadításom örökre megmarad”.

Ez Isten művészete, amely abban különbözik az emberitől, hogy az ő szavai nemcsak szépek, csodálatosak, hatalmasak, hanem ezek a szavak egyúttal cselekvőek is. Az isteni szó (ige) egyben cselekedet: nemcsak szól hozzánk, hanem velünk, s – ha engedünk neki – általunk is cselekszik.

Erre az Istenre figyeljünk, rá hallgassunk advent harmadik vasárnapján. Forgassuk szívünkben – sőt „zárjuk szívünkbe” – az ő igazságát, beszédét, mint ahogyan azt Mária is tette, amikor a Magnificatot énekelte.

Szent Ágoston egyenesen arra buzdít, hogy „élvezzük” az Istent. A művészet lényege a szép élvezete. Isten, a teremtő művét, annak szépségét a művészethez illő érzékenységgel élvezzük és szeressük, mi több „fogyasszuk” – jóllehet: megrendülten – őt, hiszen azért adta megtöretett testét és kiontatott vérét, hogy éljünk általa.

Advent időszakában elménkben, szívünkben, lelkünkben és még testünkben is erősödnünk kell, különösen most, terrorakciók, természeti katasztrófák, állásvesztések idején. A vasárnapi igénken túl olvassuk el többször, több fordításban, feldolgozásban is a 46. zsoltár hitvallását: „Isten a mi erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban”.

Új egyházi esztendő kezdetén járunk, viharos egyházi esztendő áll mögöttünk. Elfogadjuk-e, hogy az Úristen volt az, aki megrázott, felrázott, de legfőképpen megóvott bennünket? Ő vezetett, oltalmazott a nehéz időben is.

A döntő kérdés az, hogy mi a végső valóság, igazság a mi számunkra. A televízió és az újság vagy a próféta tudósítása? A pillanatnyi politikai széljárás vagy az Úr szava? A mai vasárnapon elhangzik a felszólítás, hogy ne a médiára, ne az emberi szóra, még kevésbé az üres fecsegésre, illetve a kiszámítható emberi kapcsolatrendszerekre, hanem egyedül Őreá figyeljünk! Ez nem a „romlott világtól” való szektás elzárkózás, hiszen arról van szó, hogy „emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre” (6.vers). Vagyis az égen keresztül nézzünk a földre: az Isten szemével és szeretetével figyeljünk embertársainkra. De a földi élet aktivitásai előtt elsőként Őreá figyeljünk, Őt szeressük. Az emberszeretet az istenszeretetből következik, az istenszeretet pedig abból, hogy Ő előbb szeretett minket. Élvezzük, fogyasszuk és adjuk tovább ezt az örömhírt, mert a változásban ez az állandó, nemzedékről nemzedékre! Szívem csendben az Úrra figyel…

Ifj. Fabiny Tibor