Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2003 - 1 - Dr. Keken Andrásné Magyar Erzsébet

Evangélikusok

In memoriam:

Dr. Keken Andrásné Magyar Erzsébet

(1914. január 17–2002. november 23.)

"Bözsi néni hazament" – mondta a temetésen Zászkaliczky Péter igazgató lelkész, a Deák téri templom oltárképe elõtt álló hamvak mellett. Bözsi néni gyakran tette fel szeretteinek a kérdést: Miért él ilyen sokáig? A Jóistennek terve van még vele – válaszolták neki sokan. De mi lehet ez a terv? – kérdezte ilyenkor elgondolkodva.

Szüntelenül tevékenykedett, élete áldás volt a körülötte élõk számára. Szülõhelyén, Acsán gyermekként ismerték meg egymást Keken Andrással. Magyar Erzsébet óvónõ lett, Keken András pedig lelkész. Hétévi ismeretség után, 1934. augusztus 15-én tartották az esküvõjüket. Ettõl kezdve nemcsak felesége, hanem méltó segítõtársa is lett élete végéig férjének.

Keken András elõször Hódmezõvásárhelyre került. A szórványgyülekezetben felesége segítségével végezte munkáját. 1936-ban evangélikus világkiál- lítást is rendeztek. Ugyanitt az árvák számára gyermekotthont létesítettek. Férje ennek történetét örökítette meg „Imre és társai” címû könyvében. A gyerekekrõl Bözsi néni édesanyjukként gondoskodott. Egykori „árvaházi gyerekei” rendszeresen meglátogatták, felkeresték, tartották vele a kapcsolatot, tanácsait kérték, segítették. Számos keresztgyermekük is volt, akiknek sorsát, lelki fejlõdését egész életükben figyelemmel kísérték. A rájuk bízott egykori gyermekek közül sokan eljöttek most végsõ búcsút venni, hálájukat, szeretetüket kifejezni.

1941-tõl Budapestre, a Deák téri gyülekezetbe került a házaspár. A gyermekotthon is ideköltözött. Iparostanonc-otthont, hadiárvaházat alapítottak és tartottak fenn a gyülekezet segítségével. A háború alatt az üldözötteket mentették, mellyel saját életüket is halálos veszedelemnek tették ki.

  1. után férje nem akarta átadni az államnak a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumot, ezért letartóztatták, börtönbe zárták, majd internálták. Felesége ezalatt óvónõként dolgozott Budapest ötödik kerületében. Gyönyörû énekhangját hivatása gyakorlása közben nagyszerûen tudta hasznosítani. Nagyon szerette a zenét. Közben hosszú idõn át küldözgette a leveleket és csomagokat a börtönbe férjének, akirõl egy idõben azt sem tudta, él-e még.

Keken András szabadulása után csak építõipari segédmunkásként tudott munkát szerezni, késõbb raktáros lett. 1952 és 1956 között az építõipari szövetkezet tagjává választotta. 1956-ban jöhetett csak vissza a Deák térre. „Tekintse úgy, mintha semmi sem történt volna!” – mondták hivatalosan. 1974. húsvéthétfõn férje a szószéken rosszul lett, és május 19-én a kórházban meg is halt. Mindössze 64 évet élt. Özvegye attól kezdve életét társa emlékének szentelte. Naponta kijárt a temetõbe a sírjához. Kézirataiból négy kötetre valót választott és adott ki. Mindezzel az volt a célja, hogy a jövõt, az elkövetkezendõ nemzedék épülését szolgálja. Ugyanezért kívánta férje könyvtárát az aszódi evangélikus gimnáziumra, kéziratait pedig a Deák téri evangélikus múzeumra hagyni. (Az aszódi gimnázium ígéretet tett arra, hogy egy Keken András-emlékszobát fog kialakítani.)

Az Ordass Lajos Baráti Körben is tevékenyen részt vett. Örömmel támogatott minden értékes kulturális rendezvényt: hangversenyeket, elõadásokat, az Evangéliumi Színházat, a könyvkiadást. Szívügye volt az óvoda is. Minden iránt érdeklõdött, minden hozzá fordulónak tudott bölcs, hasznos tanácsokat adni, és gyakorlati segítséget nyújtott valamennyi rászorulónak. Kitûnõ háziasszony volt. Mindig tartott otthon maga készítette süteményeket, amellyel vendégeit kínálta meg. A Deák téri szeretetvendégségeken is gyakran vállalt háziasszonykodást. Otthonukat magyar hímzésekkel díszítette, és nagy szeretettel gondozta egyre terebélyesedõ virágait. Egy-egy új hajtás mindig gyönyörûséget szerzett, és örömmel figyelte fejlõdését.

Látogatta a betegeket, segítette a nehéz körülmények között élõket mind anyagilag, mind erkölcsileg.

Élete végéig megtartotta büszke tartását: soha sem akart terhére lenni másoknak, nem akarta, hogy bárki sajnálja. Kedves humorával leplezte betegségeit, elhallgatta gondjait, nehogy terhére legyen a körülötte levõknek.

Utolsó munkája a nemrég megjelent Segítség címû könyv sajtó alá rendezése volt, melybe férje beszédeit gyûjtötte kötetbe a kéziratok – részben a hallgatók jegyzetei – alapján. Még meg- érhette, hogy kézbe vegye a frissen elkészült könyvet. Most elment, végleg hazatért a férjéhez. Nagyon hiányzik azoknak, akik itt maradtak.

Berényi Zsuzsanna Ágnes