Evangélikusok

Evangélikus arcképcsarnok

Ziermann Lajos esperes

Újabb lelkészportré díszíti a soproni evangélikus egyházközség nagytermének falát, Ziermann Lajos egykori esperes-lelkész arcképe. Forrás Valéria festőművész alkotása méltó helyre kerül a gyülekezeti panteonban az egykori lelkészekről készített művek mellé. A kép ünnepélyes átadására a Luther Szövetség soproni tagozatának legutóbbi, december 10-i ülésén került sor.

Az ünnepélyes alkalom meghívott előadója és az életrajz ismertetője dr. Nagy Sándor nyugalmazott egyetemi tanár volt, aki nem más, mint a hűséges, barátságos, galambősz hajú pásztor unokája. Az emlékünnepség szombaton folytatódott a soproni Balfi utcai temetőben az ötvenéves sírnál, ahol a hálás gyülekezet az emlékezés koszorúját helyezte el. A sírfelirat utolsó mondata Ziermann esperes soproni beköszöntő prédikációját idézi immár nem jelen, hanem múlt időben: „Krisztushoz kívántam vezetni híveimet!” A vasárnapi istentiszteletek oltári záróimáiban pedig felcsendült a hála szava amiatt, hogy egykor ilyen kiváló lelkészeket adott az ég Ura gyülekezetünknek. Néhány életrajzi adat álljon itt megemlékezésül lapunk hasábjain, hogy a jelen kora soha ne feledkezzen meg egykori pásztorairól, azokról az elöljárókról, akiknek – a Zsidókhoz írott levél szavaival (13,7) – figyelhetünk életük végére, és követhetjük hitüket.

Ziermann Lajos egy tízgyermekes, dolgos, imádságos életű család utolsó tagjaként látta meg a világot 1874. augusztus 16-án Rohoncon. Szülei lelkésznek szánták, de ő maga is szívesen választotta ezt a hivatást. Tanulmányait Sopronban kezdte, és a tübingeni teológián fejezte be. 1897-ben avatták lelkésszé, majd a segédlelkészi évek után szülőföldjén, Rohoncon, később pedig a felső-vasi Pinkafőn lett lelkész és alesperes. Sopronba 1913-ban került, és 36 éven át pásztorolta gyülekezetét. Hamar szívébe zárta őt a közösség; így ő lett az egyházközség igazgató lelkésze és a soproni felső egyházmegye esperese is. Mindkét posztján lankadatlan erővel, őszinte bátorsággal végezte munkáját a világháborúk sodrában, a vörös- és fehérterror idején, a kitelepítések megpróbáltatásaiban, az egykor megszerzett iskolák államosítása alatt is.

Beyer Pál lelkésztársa így emlékezett róla: „Mély hit, lobbanékony indulat, gyorsan kibékülő meleg szeretet, mosolygó nyájasság – erős kézzel, acélos akarattal, kitartó szívóssággal, rendkívüli szervezőképességgel egyesült egyéniségében.”

Szolgálati ideje alatt mindent elkövetett annak érdekében, hogy a teológiai akadémia Sopronban maradjon. A közoktatás fejlesztése céljából elemi iskolát épített, renoválási terveket készített, a háborúkban elvittek helyére új harangokat öntetett. Íróasztaláról sohasem fogyott el a feladásra váró biztató levelek hada, de a sok munka mellett mindig volt ideje arra is, hogy a Deák téren vagy a lővereki sétákon a polgárokkal és a hívekkel megálljon egy kicsit beszélgetni, lelkeket gondozni. Legjobban a gyermekeknek szeretett prédikálni, de nagy gonddal készített igehirdetés volt minden egyes lelkészi, esperesi beszéde, jelentése is.

Aktívan közreműködött a trianoni béke megváltoztatásában, abban, hogy városunk az 1921-es népszavazáskor magyar maradhatott, a „leghűségesebb város” lehetett. Máig emlékezetesek és Sopronban szájról szájra járnak a szavazás reggelén a 4. parancsolatról prédikált szavai: „Tiszteld anyádat! Szereted-e édesanyádat? Magyarország a mi édesanyánk!” Később ezért a buzdításért kormány-főtanácsosi rangot kapott.

Legismertebbé ország- és világszerte azonban azzal vált, hogy a Gusztáv Adolf Segélyszolgálat vezetői tisztét 1922-től több mint 30 éven át töltötte be: nem egy szenvedő gyülekezetnek kilincselt támogatásért, számos egyházközséget segített templomának, paplakjának építésében vagy felújításában; teológusok, lelkészek köszönhették neki külföldi ösztöndíjukat és tanulmányútjukat; sok szórványhívő pedig a Bibliáját és énekeskönyvét.

1949-ben vonult nyugdíjba, de amikor az aktív lelkészi „triumvirátus” másik két tagja betegség és halál miatt kiesett a szolgálatból, ő rögvest visszaállt, hogy segítsen. Még halálos ágyán is kérte a Luther-kabátot, hogy prédikálhasson. Alig néhány hónappal kollégája, Budaker Oszkár eltávozása után, 78 évesen ő is elment a mennyek Urához, ahogy azt az akkori vasárnapi szószéki hirdetésben megfogalmazták: „1952. december 13-án hajnali három órakor odaadó kötelességteljesítés közben szerzett rövid betegség után jobblétre szenderült.”

Gabnai Sándor