Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2003
- 1
- "Krisztushoz kívántam vezetni híveimet!"
Evangélikusok
Evangélikus arcképcsarnok
Hozzászólás a cikkhez
"Krisztushoz kívántam vezetni híveimet!"
Ötven éve hunyt el Ziermann Lajos esperes
| Ziermann Lajos esperes |
Újabb lelkészportré díszíti a soproni evangélikus egyházközség nagytermének falát, Ziermann Lajos egykori esperes-lelkész arcképe. Forrás Valéria festõmûvész alkotása méltó helyre kerül a gyülekezeti panteonban az egykori lelkészekrõl készített mûvek mellé. A kép ünnepélyes átadására a Luther Szövetség soproni tagozatának legutóbbi, december 10-i ülésén került sor.
Az ünnepélyes alkalom meghívott elõadója és az életrajz ismertetõje dr. Nagy Sándor nyugalmazott egyetemi tanár volt, aki nem más, mint a hûséges, barátságos, galambõsz hajú pásztor unokája. Az emlékünnepség szombaton folytatódott a soproni Balfi utcai temetõben az ötvenéves sírnál, ahol a hálás gyülekezet az emlékezés koszorúját helyezte el. A sírfelirat utolsó mondata Ziermann esperes soproni beköszöntõ prédikációját idézi immár nem jelen, hanem múlt idõben: „Krisztushoz kívántam vezetni híveimet!” A vasárnapi istentiszteletek oltári záróimáiban pedig felcsendült a hála szava amiatt, hogy egykor ilyen kiváló lelkészeket adott az ég Ura gyülekezetünknek.
Néhány életrajzi adat álljon itt megemlékezésül lapunk hasábjain, hogy a jelen kora soha ne feledkezzen meg egykori pásztorairól, azokról az elöljárókról, akiknek – a Zsidókhoz írott levél szavaival (13,7) – figyelhetünk életük végére, és követhetjük hitüket.
Ziermann Lajos egy tízgyermekes, dolgos, imádságos életû család utolsó tagjaként látta meg a világot 1874. augusztus 16-án Rohoncon. Szülei lelkésznek szánták, de õ maga is szívesen választotta ezt a hivatást. Tanulmányait Sopronban kezdte, és a tübingeni teológián fejezte be. 1897-ben avatták lelkésszé, majd a segédlelkészi évek után szülõföldjén, Rohoncon, késõbb pedig a felsõ-vasi Pinkafõn lett lelkész és alesperes. Sopronba 1913-ban került, és 36 éven át pásztorolta gyülekezetét. Hamar szívébe zárta õt a közösség; így õ lett az egyházközség igazgató lelkésze és a soproni felsõ egyházmegye esperese is. Mindkét posztján lankadatlan erõvel, õszinte bátorsággal végezte munkáját a világháborúk sodrában, a vörös- és fehérterror idején, a kitelepítések megpróbáltatásaiban, az egykor megszerzett iskolák államosítása alatt is.
Beyer Pál lelkésztársa így emlékezett róla: „Mély hit, lobbanékony indulat, gyorsan kibékülõ meleg szeretet, mosolygó nyájasság – erõs kézzel, acélos akarattal, kitartó szívóssággal, rendkívüli szervezõképességgel egyesült egyéniségében.”
Szolgálati ideje alatt mindent elkövetett annak érdekében, hogy a teológiai akadémia Sopronban maradjon. A közoktatás fejlesztése céljából elemi iskolát épített, renoválási terveket készített, a háborúkban elvittek helyére új harangokat öntetett. Íróasztaláról sohasem fogyott el a feladásra váró biztató levelek hada, de a sok munka mellett mindig volt ideje arra is, hogy a Deák téren vagy a lõvereki sétákon a polgárokkal és a hívekkel megálljon egy kicsit beszélgetni, lelkeket gondozni. Legjobban a gyermekeknek szeretett prédikálni, de nagy gonddal készített igehirdetés volt minden egyes lelkészi, esperesi beszéde, jelentése is.
Aktívan közremûködött a trianoni béke megváltoztatásában, abban, hogy városunk az 1921-es népszavazáskor magyar maradhatott, a „leghûségesebb város” lehetett. Máig emlékezetesek és Sopronban szájról szájra járnak a szavazás reggelén a 4. parancsolatról prédikált szavai: „Tiszteld anyádat! Szereted-e édesanyádat? Magyarország a mi édesanyánk!” Késõbb ezért a buzdításért kormány-fõtanácsosi rangot kapott.
Legismertebbé ország- és világszerte azonban azzal vált, hogy a Gusztáv Adolf Segélyszolgálat vezetõi tisztét 1922-tõl több mint 30 éven át töltötte be: nem egy szenvedõ gyülekezetnek kilincselt támogatásért, számos egyházközséget segített templomának, paplakjának építésében vagy felújításában; teológusok, lelkészek köszönhették neki külföldi ösztöndíjukat és tanulmányútjukat; sok szórványhívõ pedig a Bibliáját és énekeskönyvét.
1949-ben vonult nyugdíjba, de amikor az aktív lelkészi „triumvirátus” másik két tagja betegség és halál miatt kiesett a szolgálatból, õ rögvest visszaállt, hogy segítsen. Még halálos ágyán is kérte a Luther-kabátot, hogy prédikálhasson. Alig néhány hónappal kollégája, Budaker Oszkár eltávozása után, 78 évesen õ is elment a mennyek Urához, ahogy azt az akkori vasárnapi szószéki hirdetésben megfogalmazták: „1952. december 13-án hajnali három órakor odaadó kötelességteljesítés közben szerzett rövid betegség után jobblétre szenderült.”
Gabnai Sándor
::Nyomtatható változat::
|