A hét témája

Látszólag pénzről szól a játszma, valójában másról, sokkal többről van szó. Lényegesen nagyobb a tét: az egyházak szolgálatának a hitelessége. A politika csapdájába a történelem során nem először belesétáló egyházak mielőbb rá kell hogy eszméljenek, ezen az úton nem szabad tovább menniök. A 2002-es év egésze kritikus ebben a tekintetben. Kezdődött a játszma a választási harccal, folytatódott az új kormányzat egyházügyi bizonytalanságával.

Alapvetően pozitív – az egyházak kívánságának megfelelő – lépés volt az egyházügyi államtitkárságnak a Miniszterelnöki Hivatal szervezetébe kerülése, de a strukturális változás előnyei még kevéssé érvényesülnek.

Nem alakult ki az egyházakat érintő törvénymódosítások esetében – például szociális törvény – a konzultáció megfelelő medre, így a módosítás miatt értelmetlenül csökkenhet az egyházi intézmények hatékonysága, végül mindez kulminált az egyház-finanszírozás kérdésében. Ez utóbbinál tragikusnak minősíthető fejlemény, hogy nem egyszerűen a politika és az egyházak között van véleménykülönbség, hanem az egyházak között is „sikerült” ezt megvalósítani. Ráadásul egy olyan kérdésben, amely alapvetően kedvező valamennyi egyházra nézve, amelyben a rendszerváltozás óta valamennyi kormány és politikai erő meghatározóan az egyházak érdekét tartja szem előtt. Legfeljebb arra lehet jó ez a helyzet, hogy az ateistákat is meggyőzze a Gonosz jelenlétéről. Az igazi választóvonal ugyanis nem a finanszírozási technikák között húzódik, hanem ott, hogy fontosnak tartjuk-e a spiritualitást, továbbmenőleg az egyházi szolgálatot – iskolákat, egészségügyi, szociális, karitatív intézményeket, egyházi médiát… – a mai magyar társadalomban.

Magam úgy vélem és vallom, hogy a krisztusi gondolkodásmód, életpélda, az áldozatvállaló szeretet időszerűsége változatlan. Az elmúlt kétezer év meghatározó eszmeáramlataként – a nevében is elkövetett sok bűn ellenére – a kereszténység jelentősen hozzájárult a sötét korok utáni megújuláshoz. Magyarországon a huszadik századi diktatúrák évtizedeiben is a hit sok ember számára nyújtott erőt, adott tartást, a hivatalos egyház kényszerű, szükségszerű (?) kollaboráns volta ellenére. A rendszerváltozást követően pedig a felvirágzó egyházi aktivitás eddig is számos értéket teremtett a közjó szolgálatában. Nem a múlt, nem a hagyományok, nem is a jogos erkölcsi és anyagi jóvátétel indokolja elsősorban az egyházak támogatását, hanem a szolgálatuk iránti jelentős, reális társadalmi igény. Megnyilvánul ez többek között a közoktatásban, a felsőoktatásban, a sokszínű rendszerben egyfajta minőséget képviselve és különösen markánsan a leszakadó rétegek számára szőtt szociális háló erősítésében.

A jelenlegi, olykor már ízetlen egyház-finanszírozási vitának ez a valódi tétje: kialakul-e az egyházi szolgálatot elismerő, korszerű finanszírozási automatizmus, vagy a vita kapcsán oly mértékben válnak hiteltelenné az egyházak, hogy ez akkora veszteséget jelent számukra, amit a legkedvezőbb finanszírozás sem lesz képes kiegyenlíteni….

...A konfliktust a politika idézte elő, és a politika oldhatja meg. Nyilvánvalóan ugyanis a parlamenti többség és így a kormány változása vezetett oda, hogy a 2001 végén megszületett törvénymódosítás, mely a népszámlálási adatok alapján osztaná el az egy százalék felajánlások feletti részét a mai kormány számára, melynek elődje ’94–98 között az egyszázalékos rendszert bevezette, kevésbé elfogadható (eltekintve a módosítás megszületésének a körülményeitől). Hiszen statikus, nem változó adatot jelent, nem lehet minden évben népszámlálást tartani, ráadásul a népszámláláskor a vallási hovatartozás hangsúlyozottan fakultatív kérdés volt.

Politika és egyházak közös érdeke, hogy a téma visszakerüljön a szakmai mederbe, és ezt követően szülessen meg – legkésőbb december 23-án – a parlamenti döntés.

Az evangélikus egyház kezdettől fogva szakmai kérdésként kezelte az ügyet. Azért sem volt ez nyers érdekalapon megközelíthető, illetve megközelítendő, mert állami oldalról egyértelmű volt a szándék, hogy bármely esetben minden szereplő megkapja a számára kedvező számítás szerinti kiegészítést. A valóban korszakos tanulság, hogy végleg elmúlt a magyar történelemben az az idő – Istennek hála –, amikor az egyházak a hatalmi szférában játszott szereppel érvényesülhetnek. Másról kell, hogy szóljon a XXI. század egyháza. A krisztusi üzenet örök, időszerűbb, mint valaha volt, de az uralkodó egyház, a Nagy Konstantinusz utáni egyház időszaka lezárult. Ha ezt nem értjük meg, kiürül, hiteltelenné válik a szolgálatunk. A hazai történelmi egyházak vétke lenne ez a társadalom, a misszió, a szeretetszolgálat ellen. Ez a tét.

(Frenkl Róbert: A játszma tétje, Magyar Hírlap, 2002. december 13.)

Frenkl Róbert