evél&levél

Köszönettel vettem őszinte soraidat. Próbálok reflektálni arra, amit az „egzisztenciális magánnyal” kapcsolatban írtál. Amennyire én tudom, ez az életérzés „a vén, hitét vesztett Európában” született a múlt században, éppen az egzisztenciális filozófia „melléktermékeként” azokban a jóléti államokban (elsősorban Svédországban, lásd Bergman-filmek), ahol a valós egzisztenciális kérdések helyett (mindennapi kenyér) az unalom ölte ki a lelkekből a Lelket. Szerintem divat is lett belőle: például egy igazi entellektüelnek illik kínlódnia a magánnyal néhány pohár whisky után, a kandalló mellett ülve.

A kérdést azonban nem szeretném bagatellizálni. A gyökerek mélyebbre nyúlnak. Az Istenét elveszített ember elveszítette felebarátját is, és így kétszeresen magányos lett: sem Istene, sem embertársa sincs. Erről beszél Mózes első könyvének harmadik és negyedik fejezete. A magányosság kínjában vergődőknek szól a prófétai üzenet: „Keressétek az Urat!” (Ézs 55,6) Ehhez kapcsolódik Jézus szava: én vagyok a (ki)út, aki a magányosságból Istenhez vezet (Jn 14,6). Aki pedig így Isten közösségébe jutott, az utat talál a felebarátjához: nem lesz magányos, hanem a szeretet adok-kapok áldozatos és sokszor szenvedést, lemondást is jelentő közösségében tud örülni annak, hogy nincs egyedül, és nem nyafog „egzisztenciális magányossága miatt”. Ehhez nem kell hősnek lenni. Inkább olyannak, mint a kisgyermek, aki tud elfogadni, nyitott, ismeri határait, és tud Jézusban bízni, aki őt ölébe veszi, kezét ráteszi, és megáldja (Mk 10,13–16). Az ember átélheti Jézus ígéretének megvalósulását: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28, 20)

„A szabadulás megvalósítása” – amiről írsz – az ember részéről nemcsak, hogy „nem olyan könnyű”, de lehetetlen vállalkozás is! A régi korból származó hasonlat szerint: a rabszolga nem tudja kifizetni a váltságdíjat. Szabadítóra van szüksége! A Szentírás Jézust nevezi szabadítónak. Akiket Ő megszabadít, azok valósággal szabadok lesznek (Jn 8,36)!

Szeretettel köszöntlek: -i -s

-i -s